2011. július 22-én Norvégia modern történetének egyik, ha nem a legmegrázóbb eseménye történt: először Oslo kormányzati negyedében egy pokolgép robbant (amely nemcsak nyolc ember halálát okozta, hanem, mint később kiderült, figyelemelterelés gyanánt is szolgált), majd pár órával később a norvég fővárostól 40 km-re a Munkáspart Utoya-szigetén található ifjúsági táborában egy szélsőjobboldali nézeteket valló személy fegyveres ámokfutásba kezd. Egész konkrétan a szigeten pihenő fiatalok körében kezd mészárolni, amelynek eredménye 69 halálos áldozat. Ebből az alapból nagy merészség bármilyen filmet is készíteni, de a túlélők beszámolója alapján készült Utoya, július 22. című film nemcsak az áldozatok irányába adózik a lehető legnagyobb tisztelettel, hanem egy húsbavágó filmélményt is nyújt egyszeri mozinéző számára. Akárhogy is nézem, ez nem kis teljesítmény.
„Sosem fogod megérteni” –hangzik el a főszereplő, Kaja szájából a film elején. Ekkor még nem sejtjük, de gyakorlatilag tökéletesen összefoglalja a filmet: az Utoyán lezajlott eseményeket épeszű ember nagyon nehezen tudja megérteni. Erik Poppe rendező pedig tesz arról, hogy nemcsak a film szereplői, hanem a közönség is végig érezze azt a fajta bizonytalanságot, amely jelen alkotáson végigvonul az elejétől egészen a záró képkockákig. Egyrészt (nagyszerű húzásként) a merénylőt egyszer sem láthatjuk (maximum a sziluettjét), mindössze a tevékenységét hallhatjuk: a folyamatos lövéseket, melyek alapján csak találgathatunk, hogy közel vagy távol van-e azoktól, akiket a képernyőn látunk. Másrészt a játékidő érdemi részében egy személyt, a fent említett Kaját követi a kamera: az ő menekülését követhetjük végig, s ahogy az operatőr (Martin Otterbeck) szinte a sarkában „liheg”, akarva-akaratlanul is átéljük a lány helyzetét (nem véletlenül illetik több helyen is a filmet a norvégok Saul fia címkével). Ehhez kapcsolódik a következő fontos elem: a szigeten játszódó eseményeket vágás nélkül követhetjük végig. Vagyis nincs megállás, nemcsak a szereplők, hanem az egész film folyamatos mozgásban van, amely által a zaklatottság érzése csak tovább erősödik. Hozzáteszem, hogy e vágásnélküli technika alkalmazása elég nagy rizikófaktorral bír, ám a norvég filmes rendkívüli alaposságról tett tanúbizonyságot, amelyért jár az elismerés. Az előbb említett elemek ötvözésével végeredményként sikerül elérni, hogy mi, a nézők is bele tudjunk képzelni magunkat ebbe a felettébb kényelmetlen szituációba, de egyúttal azt az érzetet is erősíti Poppe, hogy ilyen tragédia bárhol bármikor megtörténhet.
Át tudjuk érezni Kaja és társai bizonytalanságát, s bár valamennyi karaktert amatőr színész alakít, van annyira meggyőző az alakításuk (Andrea Berntzennel az élen), hogy tudjunk aggódni azon, hogy túlélik-e vagy sem ezt a tortúrát. Végezetül pedig had’ jegyezzem meg azt, hogy az Utoya, július 22. nemcsak a merénylő (akinek a neve egyszer sem hangzik el a szűk másfél órás játékidő alatt) esetében használja jól a „kevesebb több” elvét: egy mészárlás története kerül feldolgozásra, azonban meglepően kevés hullát és halálesetet láthatunk a cselekmény során, ami viszont megjelenítődik, az dramaturgiailag nagyon a helyén van. Ezeknek köszönhetően pedig egy-két hatásvadásznak mondható lépése (mint pl. a sárgakabátos kisfiú, akiről nekem valamiért a Schindler listája piros kabátos kislánya jutott eszembe, vagy a lány, akit túl későn hív az édesanyja) is megbocsátható. Már csak azért is, mert addigra olyan mélyre süppedünk az eseményekben, s olyannyira kifacsarja a lelkünket a sztori, hogy ezek a snittek jelentik a drámai csúcspontokat is film nézése közben. Mi több, Poppe az utolsó pár perc eseményeivel viszi be az igazi gyomrost a nézőnek, amely úgy tud hatásos lenni, hogy azért titkon lehet rá számítani. Nem is beszélve az események tárgyilagos összefoglalásáról a végén. Miért történt a mészárlás? Azért, mert valaki nem értett egyet az ország politikai berendezkedésével…Ezért úgy dönt, fiatalokat mészárol le egy szigeten. S miért érkezik csak 72 perc elteltével a segítség (ami el is hangzik az egyik szereplő szájából), mert a rendőrség egészen egyszerűen nincs felkészülve egy efféle támadásra, még annak tudatában sem, hogy pár órával korábban pokolgép robbant a fővárosban. Vérfagyasztó, s sajnos borzasztóan reális.
Játékfilm talán még sosem hozta ennyire közel nézőjéhez egy terrortámadás okozta félelem és reszketés érzését (amely még arra is ügyelt, hogy a filmben lezajló események időben megegyezzenek a valósággal, vagyis 72 percig tartson), s a rendező ugyan figyelmeztet, hogy a történet és a szereplők egyaránt kitalációk, ennyire húsbavágó élményt nagyon rég kaptam filmtől.
75 Utoya, július 22. (2018)
2011 nyarán fiatalok táboroznak egy norvég szigeten, Utoyán, és nem is sejtik, hogy az oslói bombamerénylet után ők lesznek a következő áldozatok. Amikor meghallják az első... több»
Szereplők: Andrea Berntzen, Aleksander Holmen, Solveig Koløen Birkeland, Brede Fristad, Elli Rhiannon Müller Osbourne
