Ez sem lett olyan, amit vártam!

2023.06.09 09:55 Interfectorem Sabnock Olvasottság: 290x

5

A Hulura tervezett film King mester miatt lett mozifilm, és az öreg már megint tévedett (szerintem).

A mumus az egyik legkorábbi King-mű, az azonos című 1973-as novella újragondolt filmvariációja.

Semmiképp sem szabályos adaptációra, hanem egy nem túl kreatív továbbgondolásra kell számítani, ugyanis a film ügyesen kapcsolódik az eredeti műhöz.

A nem túl hosszú, nagyjából tíz oldalas történetben egy zavarodott családapa, Lester Billings keresi fel a pszichiátert, Dr. Harpert, akinek elmeséli a félelmetes sztorit, ahogyan sorra elveszítette kisgyermekeit, közben pedig fel-felsejlenek a házassága problémái és Billings nem éppen kifejezett gyerekbarát személyisége. A hátborzongató csattanóval végződő novella olvasása közben felmerülhet a befogadóban, hogy vajon nem maga az apa-e a címszereplő mumus.

A mostani filmváltozatban a mai újfajta trendeknek megfelelően egy tinédzserlány, Sadie Harper (Sophie Thatcher) kerül a centrumba, aki kistestvérével, Sawyerrel (Vivien Lyra Blair) és az édesapjával, a pszichológus Will-lel (Chris Messina) él együtt.

A család éppen az anya és a feleség fájdalmas elvesztését gyászolja, Sadie kiváltképp nem tudja túltenni magát ezen, szakember, de legalábbis egy jó apa segítségére lenne igazán nagy szüksége, ám ez utóbbit nem kapja meg, mert Will maga sem tudja feldolgozni a traumát.

Egy napon egy furcsa páciens (David Dastmalchian) fut be Willhez, és egy kifejezetten vérfagyasztó történetet mesél a pszichológusnak, ráadásul mondani sem kell, hogy ezt a több szempontból is felkavaró találkozást követően nem ajánlott a sötétben álomra hajtani a fejet a családi házban, különösen, ha olyan fiatalok és esendőek vagyunk, mint Sawyer.

Amiért tetszett:

Edzett horror-rajongóként leginkább Rob Savage rendezése miatt fogjuk élvezni A mumust.

Savage két, teljesen formai értelemben roppant kreatív, a közösségi médiát és a kijelzőket ötletesen felhasználó horrorral, Az utolsó rítussal és a Dashcammel hívta fel magára a figyelmet.

A direktor ennél a stúdiófilmnél sem adta alább, a fényekkel és a sötétséggel való játék ténylegesen elsőrangú A mumusban, természetesen szoros összefüggésben a szörnnyel és annak nem rossz felvezetésével.

Magát a monstrumot keveset látjuk, és higgyétek el, addig jó, mivel, mint például a tavalyi Mosolyogj-ban, úgy itt sem megrázó vagy gyomorforgató a kinézete, tehát a tapasztalt horrorrajongók még talán néha-néha ásítani is fognak rajta. Ó, nem, A mumus egyik erőssége az, amikor csak fényekkel, tükröződő felületekkel, ügyesen megválasztott, jól beállított kameraszögekkel érzékelteti Savage, hogy a rém lassan, de biztosan beférkőzik a Harper családhoz, és ténylegesen meghódítja a családi házat.

Éppen ezért is lesz hatásos az előzetesben is megvillantott jelenet, amelyben egy vörös, kocka formájú, vibráló lámpa kerül a centrumba. Ennek szinte terápiás célja van ugyan a cselekmények szerint, ám a nyugtalanító, vörös és a még inkább felkavaró, villódzó fény dominanciája miatt tudjuk jól, hogy csak újabb lelki sérülést fog okozni.

A mumus másik két nagy pozitívuma a főszereplő lányok jó kis párosa.

Sophie Thatchert Az ördögűző-sorozatból, a Boba Fett könyvéből és a túlélős pszicho/thrillerből, a Yellowjacketsből ismerhetjük, és főleg utóbbiban tudott kibontakozni az egyik főhősként.

Thatcher ezúttal is kihozza a maximumot Sadie kifejezetten érdekesen induló, azonosulásra teljesen alkalmas, bár szerintem tipikus Stephen King-i figurájából. Tulajdonképpen az ő drámája az egész cselekmény katalizátora, hiszen benne a legerősebb az igazi gyász, a bánat, sőt maga a harag, ami ugyebár a sötét oldal kiszolgáltatottjává teszi az embert, ezt anno már Yoda mester is megmondta.

És ha már Star Wars: A mumus nagy pozitívuma a tíz éves Vivien Lyra Blair is Sawyer szerepében.

Blair az Obi-Wan Kenobi kis Leia hercegnőként már megvillantotta tehetségét, itt pedig nagyon lazán játssza a kisiskolás, de talpraesett testvért, akit még ugyan az anya elvesztésénél is jobban megérintenek lelkileg a zsigeri, pillanatnyi behatások, ám sokszor az ő őszinte és teljesen gyermeki találékonysága segíti a csonka családot.

Ezt a kettőséget, hogy Sawyer egyszerre tipikus, naiv kislány és kreatív, belevaló gyerek, tökéletesen megragadja a kis Blair.

Amiért nem tetszett:

Nekem, mint egy tapasztaltabb horrorfannak a kiszámítható, hirtelen sokkhatások, azaz jump scare-ek elég olcsó és gagyi megoldásoknak fognak tűnni, mint ahogy a „valami van a sötét szekrényben” klisé és társai sem túl ijesztőek már, ha ledaráltunk tucatnyi kísértet- vagy démonfilmet.

Bevalljuk, azért annyiban hatott ránk, hogy a vetítés estéjén kicsit megborzongtam, amikor a házunk egyik sötét szobája a szemünk elé került, de úgy nagyjából ennyi.

Egyesek szerint 2022 meglepetéshorrorja, a Mosolyogj sem volt kicsit sem félelmetes, de abban azért a szörnykoncepció miatt mégis folyamatos volt a feszültség, hogy vajon nem ül-e ki rendellenes vigyor a főhősnő valamelyik ismerősének arcára.

A mumusban a címbeli monstrum kezdettől kiszámítható, a Mosolyogj rémével ellentétben pontosan tudjuk, mikor támad, még az is könnyen kitalálható, hogy hogyan lehetne végleg elpusztítani.

Ezzel összefüggésben pedig az elég suta és lapos finálénak legfeljebb az érzelmi töltete hatásos, azaz talán kissé megható, egyébként ezerszer láttuk már korábbi klasszikusokban, ezerszer jobban és ütősebben megvalósítva.

Továbbá a családi drámát sem vitték túlzásba, nem pakolták jól elénk az alkotók.

Az eredeti Stephen King-novella egyszerűségében is elég okosan és frappánsan tudta felvázolni a tipikus amerikai család, sőt a társadalom kritikáját.

A filmváltozat bátortalanul parkolópályára állítja az apukát az első nagy fordulat után, ezt követően nem sok vizet zavar, pedig egészen érdekes dolgok is kibontakozhattak volna a lányok és Will kapcsolatából.

Will ugyanis hiába profi pszichológus, lányai lelki traumájával nem tud mit kezdeni, ami miatt van egy jól érzékelhető kimértség és távolság apjuk és gyermekei között. Ez azonban a (kissé gyengécske) horrorszál miatt ellaposodik, miként Sadie kezdetben drámai karaktere is más miatt marad érdekes.

Egyszóval a ziccer itt (is) kimarad.

A mumus totálisan és tipikusan egyszer nézhető alkotás.

Elsősorban azoknak ajánlott, akik vagy most kezdik az ismerkedést a zsánerrel, vagy nagyon szeretik a műfajt (mint én pl.), de azért a nagy vadulásokat nem. Alapvetően azoknak sem okozhat csalódást, akik olvasták Stephen King eredetijét, mivel a film kreatív módon kapcsolódik hozzá, szerencsére nem annyira papírízű adaptáció, tud sok újat mutatni a novellához képest.

Viszont arra számítani kell, hogy ez azért nem ér fel a jobb King-filmekhez, mint az 1976-os Carrie, Stanley Kubrick Ragyogás címűje vagy az Az első része. A mumust nemcsak újranézni nem akarjuk, hanem talán már a moziból kijőve el is felejtjük, de legalábbis nagyon el akarjuk majd.

Három halovány csillag. Mehetünk tovább.