Itt figyelni kell, nem dumálni!

2023.06.24 17:25 Interfectorem Sabnock Olvasottság: 284x

2

Hát, lássuk…

Előre leszögezném, nem Dakota Johnson miatt néztem meg a filmet.

Egyszerűen megőrülök ettől a tehetségtelen nőtől, aki az 50 árnylatos filmekkel adja el magát.

A Cukorsólyom és a Felnőttem, csacsacsa, na ezeket biztosan kihagyom.

De vissza mozinkra.

Babak Anvari első – még csak perzsául megszólaló – egész estés filmje számos horrorfanatikus érdeklődését felkeltette.

Jómagam személy szerint leginkább azon lepődtem meg, hogy az Under the Shadow – dacára annak, hogy Irán és a nyugati kultúra viszonya nem tekinthető éppen békésnek – mennyire nem tudott elrugaszkodni a démonos kliséktől, amibe lassan Hollywood is szó szerint belefullad.

Oké, persze, fellelhető volt némi közel-keleti íz, és az iráni forradalom drámáját is ki lehetett érezni Anvari filmjéből, de számomra összhatásában meglehetősen unalmasra és felejthetőre sikeredett.

A Teheránban született, de azóta brit állampolgár rendező-producer idén jelentkezett újra, ezúttal már teljesen angolszász szereplőgárdával elkészített második egész estés nagyjátékfilmjével.

A Netflix gondozásában megjelent Wounds (Sebek) esetében ezúttal nem variáltak sokat az átfordításnál – jobbára kérdő tekinteteket és felháborodást hagyott maga után, pedig ha valaki hajlandó venni a fáradtságot és kicsit odafigyel, esetleg utána olvas a látottaknak, egy igazán figyelemre méltó horror-dramedy hibrid megtekintésének élményével lehet gazdagabb.

Mit láthat a nagyérdemű?

Will (Arnie Hammer) pultosként dolgozik egy New Orleans-i italmérésben. Ez az a fajta lokál, melyet errefelé egyszerű késdobálóként aposztrofálnak, elég gyakran fordulnak elő kisebb-nagyobb balhék.

Will azonban látszólag elemében érzi magát, nem kis részben köszönhetően barátjának, a csinos Alicianak (Zazie Beetz), akivel elég gyakran a pohár fenekére néznek esténként.

Egy este, mikor Alicia és éppen aktuális pasija a szokásos módon a pultot támasztják, hatalmas verekedés tör ki, melyben az egyik meglehetősen ittas törzsvendég súlyosan megsebesül.

A helyiségben tartózkodó néhány fiatal srác és hölgyemény sietve elhagyják a helyszínt, olyannyira igyekezve, hogy elkerüljék az érkező rendőröket, hogy egyikük az asztalon felejti az ütött-kopott mobilját.

Will zárás után magához veszi a telefont. Mikor hazaér, barátnője Carrie (Dakota Johnson) már javában alszik.

Will kíváncsiságában feltöri a telefont védő jelkódot, de legnagyobb megdöbbenésére a felugró chat applikációban valaki segítségért rimánkodik.

A férfi csupán egy ostoba és gyerekes csínynek tekinti a dolgot, ám a telefonra érkező egyre nyugtalanítóbb üzenetek végül csak elültetik benne a félelem magvait.

Will egészen idáig normálisnak tűnő élete lassan fenekestül felfordul, ahogy a fiatalok által valahogyan elszabadított, eddig szunnyadó démoni erő lassan utat talál a férfi lelkébe.

Nagyon érdekes koncepció, hogy a Wounds egy olyan szemszögből mutatja be a történteket, mintha a néző csupán egy másik, démonidézős horrorfilmmel párhuzamosan történő eseményeknek lenne szem- és fültanúja.

Teljesen lényegtelen, hogy a fiatalok mit és hogyan szabadítottak magukra, a nyitó jelenetsor után lényegében nem is látjuk viszont őket.

Ami viszont lényeges, az a központi karakter, Will „one personal” drámája, akit a természetfelettivel történő mind szorosabb kapcsolata hamarosan ráébreszti életének visszásságaira, a lustaságból félbehagyott tanulmányokra, a Carrie-vel lassan teljesen ellaposodó és kiüresedő kapcsolatára, az Alicia iránt táplált, talán maga előtt is titkolt, egyre erősebb érzelmeire, a munkájának alantasságára és mindezeken túl leginkább arra, hogy ezeken képtelen értelmes és felnőtt módon változtatni.

A drámai vonal nagyszerűen felépített és a színészi játék is ennek megfelelően erős.

Emellett a nyugtalanító légkör is folyamatosan jelen van – helyenként némi démonos klisével és minimális, de a bőr alá kúszó jump-scare-rel megtámogatva –, mely a nem túl pörgős történetvezetés ellenére is képes volt a képernyő elé ültetni és odaszegezni.

Talán éppen ez az apró kis dolog volt az, mely lehetővé tette, hogy odafigyeljek apró részletekre is.

Ugyanis a Wounds legnagyobb hibája, hogy ha a történet egy adott pontján nem figyel oda az ember, gyakorlatilag szinte lehetetlen kihámozni a film értelmét. Ha figyelünk, a film során elhangzik, hogy az elszabadult gonosz entitás éppen Willt szemeli ki magának, mint a tökéletes porhüvely, utalva a férfi teljes ürességére.

A záró jelenetsor is jól illeszkedik ebbe a vonulatba, miután Will végleg szembesül a benne tátongó ürességgel, szinte saját szabad akaratából engedi át magát a földön túli gonosznak, hogy betöltse azt.

Egy szóval sem merném állítani, hogy a Wounds a könnyű esti szórakozás ígéretével kecsegtetne. Nem, nem.

A fent leírtak nem magyaráznak meg minden apró részletet, ami a képernyőn történik, és szerintem is teljesen jogos a kritika, hogy Anvari nem sokat tett azért, hogy filmjét az átlagnéző is könnyen értelmezhesse.

Kicsit olyan érzésem van, hogy sikerült átesnie a ló túloldalára, és ahogy mondjuk Shyamalan hajlamos mindent a kelleténél kétszer-háromszor is többször a szánkba rágni, Anvari annyira ránk bízza, mit is kezdünk a látottakkal, hogy a végén csak nézünk ki bután a fejünkből és érdekesen megvonjuk a vállunkat. Ennek ellenére még mindig tartom, hogy az eddigi két attrakció közül ezen utóbbi az eredetibb és jobban összerakott alkotás.

Mostanában nagyítóval kell keresnem az olyan filmeket, melyek az eredetiségnek akár az icipici szikráját is tartalmazzák, és most nem csupán egy blockbuster-ről beszélek, hanem a kis költségvetésű indie alkotásokról is, akár horror, akár a misztikus, akár a sci-fi műfajában.

Az is lehet, hogy csak engem talált meg kicsit erősebben a Wounds, de én elejétől a végéig élveztem (persze nem évente nézős).

Legalábbis nem kapcsoltam el, és a kedvenc fotelemből kényelmesen megnéztem.

Kb. ez olyan 63%, és három csillagocska.

Brad William Henke jól nyomta, Zazie Beetz egy bitang jó kis nő, és Armie Hammer is jó kis karakter volt, csak Dakota Johnsonnal nem tudok megbékélni.