George Washington Winsterhammerman (Zach Galifianakis) kényelmes, de monoton életet él ebben a kissé futurisztikus fekete komédiában.
Amikor az emberek elkezdenek felrobbanni a stressztől, és George korai tüneteket kezd produkálni, kénytelen megvizsgálnia az életét. Egy pillantást vetve szép munkájára, szex nélküli házasságára és az életvezetési tanácsokkal szembeni ellenállására, George átgondolja a boldogság filozófiáját az esztelen tevékenységek révén.
Én még efféle reprezentálását a monoton, kiégett és mókuskerékszerű életnek még nem láttam.
Iszonyat hatásos szatírája a megavállalatok gonoszságainak, az emberek kizsigerelésének, az élet értelmének teljes körű elveszítésének, a boldogtalanságnak és a komfortzónából való kilépéstől való félelemnek.
Elvont jelenetekbe burkolt, de annál ívesebb görbe tükröt állít azon emberek elé, akik képtelenek a teljes képet látni, akik nem mernek változtatni, önként fekszenek a mátrixba, és még tapsolnak is hozzá.
A stressz, a feszültség és az elfojtott érzelmek ürességének felrobbanással való bemutatása, átvitt értelemben, de tűpontos, én magamon is sokszor érzem azt, amit a főszereplő a film teljes egészében.
Zach Galifianakis kedvelt vígjátékos figurám, de itt a színészi képességeinek drámai oldalát is megcsillogtathatta, szerintem, egész ügyesen.
Judy Greer kiváló mellékszereplő, szinte ezekre a szerepekre született. Itt sem volt másképpen.
Mía Maestro, habár nem sok szerephez jutott, de megkedveltette magát velem.
Mellettük Missi Pyle-t, Chris Coppolát és Fay Mastersont tudnám még kiemelni.
Összességében imádom a társadalomkritikákat, főleg, ha fekete humorral hímzett, elvont és abszurd köntösbe bújtatják. Ez a film meglepően jól lefedte ezeket az elvárásaimat.
Ui.:
A film 1 díjat tudhat a magáénak.
