Zoë Kravitz bemutatkozó rendezését az első nagyjából negyven percben nem tudtam hova tenni. Rossz fényképezés, a karakterek szándékosan legelőnytelenebb módon való bemutatása, mind külsőleg, mind személyiségükben. Nem igazán szól semmiről, csak néhány feltűnni vágyó buta kiscsaj dúsgazdag ekejanik társaságában égeti két végén a gyertyát egy luxus magánszigeten.
Látszólag minden szép és jó. Gyönyörű környezet, jó ételek, csodálatos villa, napsütés, tenger, menő társaság, parti reggeltől reggelig. Boring...
És mégis, valamiért hatalmas sztárok, akik már nem keveset tettek le az asztalra, vállaltak benne jelentéktelen mellékszerepeket. Christian Slater, Kyle MacLachlan, Geena Davis... Ennek mélyebb oka kell hogy legyen, mint a Kravitz név jól csengése.
Majd jön egy érzés... Valami nem jó... Valami nagyon nem stimmel...
Aztán a mozaikdarabok szép lassan összeállnak. Frida, akinek a szemszögéből követjük az eseményeket, emlékezni kezd. Sorban jönnek elő az emlékképek arról, hogy miért van reggelente föld a körmei alatt, miért nevezi őt a fura idős hölgy piros nyuszinak, hogyan szerezte a sebhelyet az arcán...
A jóképű milliomos, akihez mágnesként vonzotta valami, messze nem a tökéletes, gyengéd, romantikus férfi prototípusa. Sokkal inkább egy beteg állat, aki hasonló „érdeklődésű” barátaival abban éli ki magát, hogy fiatal nőket visznek a szigetre, különféle szerekkel időről időre törlik az emlékeiket, éjszakánként pedig a legelképesztőbb és legperverzebb szörnyűségeket művelik velük.
És a pokol elszabadul...
Bizonyos pontokon a történet kitépi az ember lelkét. Utoljára A szolgálólány meséje első évadjában éreztem, hogy micsoda fájdalmat tud egy történet okozni, még akkor is, ha csak külső szemlélői vagyunk. A Vészjelzés most újra elérte ezt a hatást.
Olyan film ez, amit, azt gondolom, többször meg kell nézni, hogy mindent láss, érts, érezz, amit Kravitz láttatni, értetni és éreztetni akar.
Első megtekintés után két dolgot tudok kiemelni, ami igazán megfogott és elgondolkoztatott. Az egyik Frida mondata a bosszúról, melyet aztán a film végére be is teljesít: „A siker a bosszúk királya.” Ha valakit igazán bántani akarsz, aki valaha a földbe döngölt téged, légy sikeres. Ennyit kell csak tenni. Ez üti a legnagyobbat azokon, akik egykor minket ütöttek, akár konkrétan, akár átvitt értelemben.
A másik Slater (Channing Tatum, aki ezzel az alakítással bebizonyította, hogy kinőtte Magic Mike-ot) eszmefuttatása megbocsátás és felejtés kontrasztjáról. Mindig azt mondjuk, azt tanultuk anyáinktól és nagyanyáinktól, hogy megbocsátani lehet, de felejteni nem. Pedig valójában pont fordítva van. Igenis felejtünk. Az idő feledtet. Az emlékek, nem csak a jók, a rosszak is, kopnak, halványulnak, aztán egyszer csak eltűnnek, vagy alig marad belőlük valami igazán megfogható. Ami viszont mindig ott marad, az összeszorult gyomor érzése, a fájdalom, a bántás tudata, a harag, arra, aki bántott és önmagunkra, amiért ezt engedtük. Ez a meg nem bocsátás. Felejtünk. De nincs megbocsátás.
Sokáig lehet ezen a filmen gondolkozni. Sokáig kell is. Mert a Slater Kingek itt járnak köztünk. És egyre többen vannak.
Zoë Kravitz ezzel a debütálással magasra tette önmaga számára a lécet. Nem lesz könnyű megugrani, de érdeklődve várjuk a folytatást.
64 Vészjelzés (2024)
dráma | krimi | misztikus | thriller | vígjáték
Úgy bontakozik ki, mint egy tündérmese: egy bájos fiatal pincérnő (Naomie Ackie) véletlenül keresztezi az útját egy gazdag és híres vállalkozóval (Channing Tatum), aki lazán... több»
Szereplők: Channing Tatum, Zoë Kravitz, Haley Joel Osment, Geena Davis, Kyle MacLachlan
