Alkoholista költő, perverz érsek, napbarnított dekoltázsok, maffiacsaládokat egyesítő szertartás és kukásautó reneszánsz díszletek előtt. A Parthenopé nem egy történet, inkább egy hangulat, Sorrentino egy karakteren keresztül tárja elénk Nápolyt, annak minden szépségével és dekadenciájával. Új filmje ismét az emberi lét kérdéskörét tárgyalja, igaz, ezúttal nem politikán vagy művészeten keresztül. Személyesebb, ám kevésbé összeszedett és csapongó tematikája csak bizonyos nézőknek lesz befogadható.
Hasonlóan egyes korábbi filmjeihez, a történet csak egy nagyon halvány narratív szálat követ, jelenetei inkább ablakok egy-egy nápolyi figura életébe. Mindegyik ablak előtt időzünk egy kicsit, majd folytatjuk utunkat az 50-es évektől napjainkig. Ezeknek a képeknek a megfejtése a film egyedüli kihívása. Nem történelmi dokumentációt kaptunk, Sorrentinót nem érdekelte a város valóságos bemutatása, elsősorban egy hangulatsztorit készített. A melléktörténetek töltötték meg élettel és humorral ezt a lassú utazást, az olykor megjelenő szürreális elemek pedig a vontatottabb szekvenciákat kompenzálták.
Főszereplőnk, Parthenope (Celeste Dalla Porta) Nápoly vizében született, sugárzó szépsége testesíti meg a várost. Ez a kép azonban nem minden esetben működik, a címszereplő a mozi jelentős részében mélabúsan sétálgatott, és egyre vékonyabb fürdőruhákra cserélte ruhatárát. Számtalan jelenetben a mellékszereplők nézésének kereszttüzében láttuk, miközben a szerelmet és saját útját kereste, bár ezek a fogalmakat olyan lazán definiálta a film, hogy ha nem költünk hozzá valami mélységet, elég kényelmetlen lesz a moziszék a több mint kétórás vetítés alatt. Megjelenésének tárgyiasítása inkább a fiatalságot és életerőt reprezentálta, számos vele interaktáló figura is az élet mulandóságáról diskurált a nőre reflektálva, a városról csak keveset tudtunk meg. A felvonultatott városlakók absztrakt karikatúrák, Parthenope pedig mintha csak látogatóba ment volna hozzájuk a gyönyörű villájából. A karakterek majdnem minden esetben a felsőbb osztály tagjai, amitől kicsit beszűkültnek hatott a film világa.
Sajnos meglepően kevés személyiséggel ajándékozta meg címszereplőnket a forgatókönyv, bár mindig tudta, melyik közhelyet mondja, fejlődése minimális. A jelenetek közti mozgását leginkább csak a film vágója motiválta, a körülötte lévő férfiak vitték eseményről eseményre, kevés saját döntése volt a narratívában. Ezek az alakok sokszor csak egy-egy jelenetben bukkantak fel, nem többek, mint történetmesélési elemek. Főhősünk antropológusnak tanul, ám tanulmányai és munkája csak kis szerepet kap a történetében. Folyton ott lebeg professzora kérdése, hogy pontosan mi is az az antropológia, a film pedig önmagával akart erre válaszolni. Ha sikerült elveszni a film világában, a jelenetek katartikus pillanatai meglepően nagyot ütnek, a lezárást is teljes mértékben saját hozzáállásunk határozta meg.
Mintha Sorrentino elveszett volna saját metaforájában, ez a történet túl személyes volt számára, és érezni, hogy mi csak turisták lehetünk ebben a világban. Parthenope megöregedése a város hanyatlását is jelképezi? Nem biztos, hisz a film egy korai pontján egy nápolyi híresség csak azért tért vissza a városba, hogy lehordja azt, majd fel is szívódik a sztoriból. Az egyre hangosabb helikopterben folyamatosan várakozó gazdag férfi a felnőtté válás magunk előtt tolt döntéseit reprezentálja? Esetleg azzal, hogy a gyönyörű antropológus elveszti szépségét egy új szemszögből látja meg a világot? Nem köt mindent az orrunkra a rendező, de mintha nem is lenne válasza mindenre. A szépség feltárása több annál, hogy attraktív embereket teszünk a jelenetekbe.
A mozi lazasága és groteszk jelenetei ugyanakkor furcsán befogadhatóvá teszik minden pillanatát. A kamera gyönyörű helyekre visz el, az érzékien bevilágított reneszánsz kastélyok és templomok túlcsordultak az atmoszférától, amit a zenei aláfestés is remekül megtámogatott. Ha átadjuk magunkat a hangulatnak, akkor egy remek utazásra mehetünk, még akkor is, ha pár pillanata kissé repetitív vagy céltalan.
A Parthenopé megnézéséhez egyszerű a képlet. Ha ismered és szereted Sorrentino munkáit, tetszeni fog, ha nem bírod a stílusát, kerüld messzire, ugyanis a rendező minden ismertetőjele helyet kap ebben a filmben: az egzisztencializmustól a mélázó figurákon és bulijeleneteken át az esztétikán túlmutató kontrasztjátékig. Azonban azoknak, akik nem ismerik, A nagy szépség (2013) vagy Az ifjú pápa (2016) ideálisabb kiindulópont lehet ennek az egyedülálló olasz rendezőnek munkásságába. Sorrentino nápolyi meséje nem lesz mindenkinek befogadható, és határozottan érezni, hogy leginkább saját magának készült.
70 Parthenopé - Nápoly szépe (2024)
Parthenope élete az 1950-es évekbeli születésétől napjainkig. Egy női eposz hősiesség nélkül, de tele szenvedéllyel a szabadságért, Nápolyért és a szerelemért. A nyarak... több»
Szereplők: Gary Oldman, Stefania Sandrelli, Luisa Ranieri, Silvio Orlando, Biagio Izzo
