Ez meg mégis mi a tököm volt?!
Szóval, adott egy nem túlzottan figyelemfelkeltő, de a nézőt berántó történet, zseniális színészek és borítékolhatóan magával ragadó 80-as évek hangulat. Elkezdődik a film, alapszituáció felvázolása, karakterek bemutatása, az első bő harmadban túltolják az erotikát. Mert az mindig kell. Csak az a helyzet, hogy az agyonszteroidozott, kigyúrt női test nem szexi, és nekem lehet támadni, hogy én viszont szexista vagyok, de az a film, ami szoftpornóval hatásvadászkodik, az legalább legyen már szexi. Mert kétség sem férhet hozzá, hogy a készítők célja az volt, hogy szexik legyenek a jelenetek, ne undorítóak, de Katy O'Brian ebben a testben az. Na mindegy, fátylat rá.
Ahogy viszont igazán beindul a sztori, egészen érdekfeszítő és feszült lesz a film, jól vannak megírva a karakterek, és tökéletesen bemutatja, mit tesznek a drogok a gyurmás szörnyszülött (helytelen fogalmazás, hiszen nem ilyennek születtek, ezt saját magukkal művelik) emberekkel, és mit tesz a szerelem az idiótákkal (vagy inkább a nyomorult átlagpolgárokkal). A vizualitása is tökéletes, a már említett 80-as évek hangulat azonnal beszippant, és hát nem fogja vissza magát semmilyen téren, mondhatni, nem egy könnyű délutáni matiné.
Teljesen jó film lenne a Love Lies Bleeding, ha nem lenne ott az a ha, azaz a lezárás. Nem tudom, hogy ezt happy endnek szánták-e, nem is kötelező azzal lezárni egy filmet, sőt, na de a hangulat alapján ez márpedig happy end, ami valójában egy okádék. Először is, sikerült megtenni egyik főszereplőnek (főhősnek?) egy rendkívül ellenszenves karaktert. Jackie az első perctől az utolsóig undorító, úgy külsőleg, mint belsőleg, semmi kötődése nincs hozzá a nézőnek, nem a sorsáért aggódik, hanem inkább azért szurkol, hogy mikor csukják le/nyírják már ki végre. Nos, csalódás a befejezés, részben azért, mert Lou olyan naiv marad, mint az elején. Ja igen, a karakterfejlődés nulla, igaz ez minden szereplőre, az egész szimbolikája meg olcsó szemfényvesztés.
És akkor arról még nem is beszéltem, hogy tele van összelopkodott snittekkel, jelenetekkel, utalásokkal, Tarantino, Lynch, és a többi, persze lehetne erre azt mondani, hogy tiszteleg a legendák előtt, de a fentebb említett öncélúskodás ezt inkább kizárja, Rose Glass egyszerűen csak nagyon menő akart lenni, és összeollózott mindent, amit szeretett a kedvenc filmjeiben.
Két csillagot adtam rá, amit így az írás végére sokallok is, de az egy meg túlzás lenne, mert amúgy nem a szó szoros értelmében vett rossz filmről beszélünk, nem lettem kevesebb azzal, hogy megnéztem, és a középső kb. háromnegyed óra négy csillagot is megérdemel. Nézzétek meg, és csalódjatok benne pozitívabban, mint én!
