Nem tudom, miért, nekem állandóan Beckett színdarabja ugrott be, miközben néztem, pedig annyira nem sok a párhuzam, vagy mégis, már nem tudom eldönteni. De itt is folyton várták az isteni eljövetelt, csak itt nem Godot-nak, hanem Dalínak hívták, akire vártak, meg akihez hol fohászkodtak, hol káromolták, mikor hogy.
A történet Franco alatt játszódik (1974), abban az időben, amikor a spanyol belpolitikai helyzet nem volt frankó. A nosztalgiamenet jól sikerült, valahogy korhűnek és hitelesnek tűnt a film atmoszférája.
Egy barcelonai fullos étterem sous chefje a politikai bajkeverő testvérével és annak társaival egy túl erősre sikerült ellenzéki rendbontásos balhé után vidékre menekül, hogy kikerüljenek a hatóság látóköréből. Meg se állnak Dalí falujáig, így hozza a véletlen, egyiküknek van ott kapcsolata, és végül munkát kapnak az El Surreal étteremben, amit egy megszállott Dalí-rajongó üzemeltet, és az a rögeszméje, hogy egyszer majd végre bejön hozzá a nagy művész az asszonnyal (Gala) enni egyet, ami neki maga a boldogság és célba érkezés szimbóluma.
Barcelonai szakácsunk elég jól felhozza a konyhát, azt meg hadd ne lőjem le, hogy a végén sikerül-e becsalogatni a drága művész urat. De közben kapunk mindent a filmben, ami kellemes és jól nézhető, egy nagy, színes saláta az egész (ha már gasztronómia). A rendezőnek ez az első mozifilmje, de már több dokumentumfilmet készített Dalíról, szóval eléggé rá van állva fejben.
A film egy jelentős, de nem aránytalan része az előtte való tisztelgéssel telik (Gala se marad ki). Van egy csomó tere a szabad akarat, a választás szabadsága és a kitartás meg hasonló fennkölt humán értékek és eszmék ábrázolásának, és kapunk két romantikus szálat is, mindezt festői fekvésű, apró, mediterrán halászfaluban. Hát mi kell még?
A film minden fronton sikeresen támadja az érzékszerveinket, a nosztalgia csúcsra jár, vannak retro, hülye kalapos, korrupt és hatalmukkal visszaélő rendőrök, hippiromantika, poros utak és járművek, a rádióból Demis Roussos szól, a daliőrült tulaj önmagában is figyelemreméltó módon dekorált éttermében meg csúcsra jár a mai haute cuisine-re hajazó, meglehetősen a mai degusztációs menüsorok világába illeszkedő, kifinomult konyha. Tudjátok, aminek a tányérjait a kommenthuszárok szerint nálunk kérdezés nélkül el szokták mosni!
Azt nem tudom, hogy mennyire volt korhű ez a része, de gyanítom, hogy nem annyira, nem hiszem például, hogy bő 50 éve nagyon ment volna például a molekuláris konyha. Na de ezen ne is akadjunk fel!
Nem látok komplikált mondanivalót, egy nagy és szépen kivitelezett életigenlés a film mediterrán hangulatban, külön fókusszal a kitartás, szenvedély és Dalí irányába. Ennyi lehetett a cél, és ezt remekül teljesíti, nem is kell mindig túlbonyolítani a dolgokat. Nagyon szórakoztató, jóleső, könnyen nézhető, és mégis lelkileg feltöltő film, nézzétek meg ti is!
68 Dalíra várva (2023)
dráma | romantikus | vígjáték
Fernando, a tehetséges séf a 70-es években érkezik Cadaqués faluba, a nemzetközileg ismert Salvador Dalí lakhelyére. A séf és a művész útjai keresztezik egymást, és egy új... több»
Szereplők: José Garcia, Ivan Massagué, Paco Tous, Christian Stamm, José Ángel Egido
