Simon Stålenhag Elektronikus állam című könyve 2018-ban jelent meg, és a svéd művész egyik legnagyszerűbb művét köszönthettük benne. A gazdagon illusztrált képeskönyvben a lenyűgöző vizualitás mély gondolatokkal párosult a mesterséges intelligencia egyénre és társadalomra gyakorolt hatásáról, a társadalmi szintű elmagányosodásról és a "jövő" egyéb égető problémáiról, melyeknek csírái napjainkban már elkezdtek megjelentek. Azonban mindezt időben nem a klasszikus értelemben vett jövőbe, hanem egy alternatív, retrofuturisztikus múltba helyezi.
A könyv megfilmesítési jogai a Netflixhez kerültek, aki a projektet az Amerika kapitány- és Bosszúállók-filmeken edződőtt (ám a Netflixnek azóta csak 2, minden tekintetben középszerű filmet rendezett) Russo fivérekre bízta és a stúdió eddigi legmagasabb büdzséjét (mintegy 320M$-t) is a rendelkezésükre bocsátotta.
Kiváló alapanyag, a Marvel kötelékében már kipróbált tehetségű rendezőpáros, gigaköltségvetés és A-listás sztárok a főszerepekben - minden adott volt tehát egy igazán jó filmhez. De az Elektronikus állam mégsem lett az!
Az első képsorok még reménykedésre adnak okot: egy tudósítás-montázst látunk amely izgalmas és érdekes felütést mutat be. Egy alternatív múltban járunk,ahol az 1990-es évekre a humanoid robotok már annyira fejletté és elterjedtté váltak, hogy az évtized közepére már egy kollektív lázadáson és egy, az emberek ellen viselt, globális háborún is túl vannak. A háborút egy techmogul, Ethan Skate (Stanley Tucci) forradalmi találmányával, a Neurocasterrel megnyerő emberiség a megmaradt robotokat egy elkülönített rezervátumba száműzte, maga pedig éppen próbálja kiheverni a háború traumáit. Ebben pedig nagy segítségére van a Neurocaster, amely egy speciális VR-szemüveg, amivel az ember gépi testekbe importálhatja a tudatát, és bármilyen kedvére való virtuális valóságot létrehozhat.
Aztán bejön a képbe a tulajdonképpeni főszereplő, Michelle (Millie Bobby Brown), a korábban boldog családban nevelkedő, ám a háború alatt árván maradt lány. Michelle egyik nevelőszülőtől a másikhoz kerül, beilleszkedési problémákkal küzd és keservesen gyászolja elhunytnak hitt öccsét, akivel nagyon közel álltak egymáshoz. Mindezektől azonban a laposan és sótlanul megírt karakter még nem lesz szimpatikusabb...Egy nap azonban Michelle otthonában felbukkan egy ősrégi, a háború előtti időkből származó kis robot, aki bár beszélni nem tud, de azért a lány tudtára adja, hogy annak öccse, Christopher tudata irányítja őt. A fiú nem halt meg, azonban a teste kómában van, és Skate mamutcége, a Skentre egyik laboratóriumában kísérleti alanyként őrzik.
Michelle és a kis robot elindulnak tehát, hogy megtalálják Christopher testét, az útjuk pedig a tiltott zónán, a robotok lakta Elekrtonikus Államon keresztül vezet. Hozzájuk csapódik egy vagánynak szánt (de valójábsn kínos) csempész, Keata (Chris Pratt), és nagydumás, humorforrásnak szánt (de valójában fárasztó) robot barátja, Herman. A nyomukban pedig a Skate és egy robottestben lévő szuperkatona (Giancarlo Esposito).
A szálak egy rejtélyes doktorhoz vezetnek és közben át kell kelniük a robot-rezervátum kietlen sivatagán, amit más robotok alkatrészeire vadászó guberarobotok, valamint egy éppen virágzásnak induló gépi civilizáció népesít be.
A mozgalmas, ám érdektelen és semmitmondó kalandok, valamint az impozáns, ám steril és műanyaghatású látványvilàg mellett Michelle és Christopher drámája, valamint a Keats-szel való barátság kialakulása lenne a főszál; előbbi papíron szomorú, de a megvalósítás szirupos, hamiskás, utóbbi pedig olyan halovány, hogy még a film végére sem értjük,hogy ezt a két karaktert milyen céllal is pakolták egymás mellé.
A fináléra, illetve a fináléban igyekszik szájba rágni valami papírízű, elcsépelt mondanivalót, miszert az emberi értékek jók, a monopolhelyzetben lèvő, gátlástalan CEO-k rosszak, és a robotok és emberek éljenek békében, de ez abszolút nem az a szint amit egy Simon Stålenhag-adaptációtól elvárnak, ez inkább a szerencse sütik szintje.
A kritikàn aluli színészi játékok pedig igazi trash-élménnyé avatják a filmet: Millie Bobby Brown abszolút nem tud mit kezdeni a karakterével, és többet ventillál, mint játszik, Chris Pratt pedig mintha Űrlord olcsó paródiáját vagy Temus kiadását hozná.
A Netflix tehàt eddigi legdrágább baklövését követte el az Elektronikus állammal, és epikus sci-fi helyett egy trash filmet készített belőle.
61 Elektronikus állam (2025)
akció | dráma | kaland | vígjáték
Egy árva tinédzser egy kedves, de titokzatos robottal és egy különc csavargóval járja be az amerikai nyugatot, hogy megkeresse öccsét. több»
Szereplők: Woody Harrelson, Chris Pratt, Stanley Tucci, Billy Bob Thornton, Millie Bobby Brown
