Ezek a sorok Bob Dylan 1965-ös, híres „Like a Rolling Stone” című kislemezének refrénjéből valók: „Like a complete unknown, like a rolling stone”, és teljes mértékben megmutatják Dylan életének azon szakaszát, amelyről ez a film szól. A rendező James Mangold, aki Elijah Wald 2015-ös Dylan Goes Electric című könyve és saját személyes riportjai alapján készítette ezt a filmet. Ragaszkodott a könyv történetéhez és a személyes beszélgetések szellemiségéhez. A Sehol se otthon című film a kezdő, fiatal Bob Dylan életét követi végig a folkénekes korszakától addig, amíg megírja a rockzene egyik legikonikusabb dalát, amelyet később Mick Jagger a The Rolling Stones-szal olyan híressé tett: a Like a Rolling Stone-t.
Hirdetés
Megismerjük a különc vidéki folkénekest, aki egy gitárral és szájharmonikával bűvöli el az embereket, majd nagy nehezen elkezdi kiadni saját szerzeményeit is, amelyek annyira őszinték és a tudatalatti gondolatoktól áthatva lebilincselik a hallgatókat.
De látjuk a megszállott, delíriumos alkotói folyamatokat, ahogy megszületnek a dalok. Közben megismerjük ezt a nyughatatlan, önmagát örökké kereső fiatalembert, aki rengeteg pszichés problémával küzd, és bár van pár barátja, mégis képtelen a kötődésre. A zenén és dalszövegeken kívül semmi nem fogja meg. Ez az élete, és erre teremtetett. Kallódik, de mindig kilábal a nehézségeiből, mindig talál kapaszkodót a zenén keresztül. Bár a film igyekszik kihangsúlyozni a Joan Baez-hez (Monica Barbaro) fűződő viszonyát, és közben Sylvie-hez (Elle Fanning), a biztonságot és megnyugvást adó, fiatal lányhoz kötődni akaró zenész szerelmi életét, igazából a meghatározó vonal a zene marad. Sylvie elhagyja Joan Baez-t, kihasználja, és mindeközben ő elkezd egy teljesen új, a folkzenében szitokszónak számító elektronikus rockzenét szerezni és játszani. Ezzel jó nagy botrányt kavarva a Newport Folk Festivalon. Johnny Cash (Boyd Holbrook) biztatása és a saját, szabadságra született természete nem hagyja, hogy beskatulyázzák a How Many Roads egyetlen számába és a folkzene stílusába.
Ekkor debütál a Like a Rolling Stone című híres szám is, verekedések, üvegdobálások, felháborodás és az új stílusban a jót meglátók nézők és producerek heves vitája között.
„Elérted, amit akartál” - mondja a fesztivál végén Joan Baez. - „Szabad vagy, és azt játszol, amit akarsz.” - majd Bob Dylan elhajt a motorján, elbúcsúzva haldokló barátjától. Egy igaz barátja volt és maradt, gyerekkori zenész példaképe Woody Guthrie (Scoot McNairy), akit többször is meglátogat a kórházban. A film végén is tőle indul el motorján egy szabadabb, egy új világba.
A rendező, James Mangold (forgatókönyv közösen: Jay Cocks-szal) az irodalmi hűség mellett pengeélen táncolva egyensúlyoz a dokumentum- és a játékfilm között, és végül dokumentarista elemeken alapuló játékfilmet készít. Túlhangsúlyozva a szerelmi szálakat, miközben az alkotás folyamatát egy neurotikus és narkotikus belső kényszerként láttatja. Bemutatja azt a személyiséget, aki nem tehet mást, csak alkothat, mert belülről ez jön, és ezzel nincs mit tenni. Operatőrileg nézve ugyan igyekszik a film játékfilmes stílusú maradni, de ez mégis átmegy dokumentarista kompozíciókba, mozgásokba, világításba. Hiányzik belőle az a szubjektív kameramozgás, amely által jobban érezhető lett volna a főhős személyisége, a gondolatai, az érzelmei. A koncepció az események követése.
A világítás gyakran minimális, hogy a pubok hangulatát visszaadja, de külsőben a természetes fényeket használja elsősorban. A vágás a helyén van. Kicsit lehetne hol pörgősebb, hol lassabb, vagyis dinamikusabb. A hang nem mindig jó, ezzel némi dokumentumfilmes hangulatot adva a filmnek, de amikor kell, a zene miatt teljesen tökéletes. Alapjában egy jó könyv alapján készült, személyes riportokkal fűszerezett, életrajzi zenés filmdrámát látunk a legendás Bob Dylanről.
Kiemelném Timothée Chalamet fantasztikus alakítását, aki az alkati hasonlóság mellett tökéletesen átérezte és megformálta Bob Dylan személyiségét. A Joan Baez-t alakító Monica Barbaro is remekül játszott, elbűvölve a nézőket és rajongókat. Sylvie szerepében Elle Fanning egy rendkívül érzékeny társat alakított, aki érzelmi és szellemi hullámhosszon is kapcsolódik Dylanhez. Edward Norton remekül hozza az öregedő, örökifjú countryzenészt Pete Seeger szerepében.
Egy kortörténetet látunk, sok jó, talán örök életű zenével és kiemelkedő dalszövegekkel. Nem véletlen, hogy Sir Bob Dylannek ítélték 2016-ban az irodalmi Nobel-díjat. Az American Film Institute és a National Board of Review a 2024-es év 10 legjobb filmje közé választotta, és a legjobb női mellékszereplőnek járó díjjal is jutalmazta Fanninget. A 97. Oscar-díjátadón 8 jelölést kapott a film, köztük a legjobb film, a legjobb rendező, a legjobb férfi főszereplő, a legjobb férfi mellékszereplő, a legjobb női mellékszereplő kategóriákban. De több jelölést kapott a 82. Golden Globe-on, a 31. Screen Actors Guild Awards-on, és a Brit Filmakadémiától. Azóta a film és alkotói számos díjat nyertek. Los Angelesben 2024-ben, Magyarországon 2026-ban mutatták be.
75 Sehol se otthon (2024)
1961-ben, amikor a kulturális változások végigsöpörnek az országon, egy rejtélyes 19 éves minnesotai fiatalember lép be New York dinamikus zenei életébe, gitárral a kezében és... több»
Szereplők: Edward Norton, Timothée Chalamet, Elle Fanning, Monica Barbaro, Boyd Holbrook
