Őszintén nem erre számítottam, sokkal „csendesebb” film, mint amit a sztori alapján várnál. Inkább vibe és érzelmek, mint konkrét sztori. A két főszereplő brutál jól működik együtt, végig feszült a hangulat. Néha lassú, de közben meg beszippant.
Ez a film egyszerre őrület és katarzis, és azt érzem, PTA most tényleg betalált. DiCaprio karaktere folytonos harcban él, nem csak külső ellenségekkel, hanem a saját múltjával és apai felelősségével is. A zene (Jonny Greenwood!) tök jól feszegeti a feszültséget, gyakran elég csak egy hang, egy billentyű, és kész, libabőr. Néha sok az info, nehéz követni minden szálat, de annyira megéri.
Tetszett, hogy nem csak robbanások és harc, van benne némi eszme, hogy mi marad meg az emberi lélekből ilyen körülmények között. A világépítés is rendben van: sugárzás, anarchia, bandák, kegyetlen hadúr – oké, ez mind belefér. Az viszont kicsit bosszantó, hogy sok helyen direkt kibillentik az összhangot: átvezető jelenetek kiszámíthatóak, némely dialógus (főleg mellékszereplőké) erőtlen.
Őszintén? Kezdődik jól, aztán meg már mintha nem tudná, merre tovább. A lelki guillotine, a múlt árnyai meg minden adott volna, de a végére már csak egy össze nem illő mozaik marad. Ha kevesebb lenne belőle, ha sűrűbb – lepontoznám, mert kár érte.
72 Pipás (2026)