Sokkal kevésbé kínos, mint amire a sztori alapján számítottam. Inkább ilyen laza, kicsit fura, de tök szerethető párkapcsolati vígjáték lett. Van benne pár nagyon eltalált poén, meg olyan jelenetek, amiken egyszerre nevetsz és közben kicsit magadra ismersz.
Ez a film brutálisan vicces és véres egyszerre, olyan, mintha a kapitalizmus és az álláskeresés kapna egy sötét, koreai csavart. A főhős agymenése egyszerre szomorú és nevetséges, tényleg nem tudod, sírj-e vagy nevess-e rajta. Park stílusa nem kopott meg, még ha nem is olyan ikonikus, mint az Oldboy-ban.
Teljesen lenyűgözött, ahogy az akciók úgy csapkodnak, mintha festmények jönnének életre – az animáció megint odarakta magát. Az érzelmi húrok is működnek, néhány flashback igazán odavág, de az intermezzo részek néha megakasztják a ritmust. Összességében, ha Demon Slayer rajongó vagy, ez kötelező.
Tényleg olyan, mintha egy fotókiállítást néznél filmben: fekete‑fehér képek, végtelen pampák, por meg fény, mintha megállt volna az idő. A gauchók életét nyugodtan követi, erőltetett sztori nincs, csak ezek a hétköznapok. Néhol kicsit hosszú, viszont teljesen odahúz a hangulata.
Ez az egész film olyan, mint egy érzelmi hullámvasút: durván véres, aztán hirtelen könnyes. A Spike–anya sztori teljesen odateszi magát, Jodie Comer miatt még komolyabban megütött. Kicsit kaotikus a vége, de pont ezért izgalmas.
64 Vibráló szerelem (2026)