Vivi

Végre újra együtt az Owens lányok
Vannak filmek, amik egyszerűen beköltöznek az ember szívébe. Nekem ilyen volt az Átkozott boszorkák. A hangulata, a két testvér kapcsolata, a varázslat, a szerelem, a család és persze az a bizonyos Margarita: egyszerűen imádtam. Éppen ezért kicsit félve ültem be a második részre. Ennyi év után vajon tudja még ugyanazt az érzést adni? A válasz nálam egy határozott igen. Az Átkozott boszorkák 2 olyan, mintha egy régi barátnőddel találkoznál hosszú idő után. Az elején még kicsit szokatlan, aztán néhány perc múlva már pontosan ott folytatod vele, ahol annak idején abbahagytad. Sally és Gillian újra együtt, és bár az idő elszaladt felettük, az a különleges testvéri kötelék még mindig ott van köz... több»

Hát, ez most nem mászott be a kedvenceim közé
Ettől a filmtől én egy jó kis könnyed horror-vígjátékot vártam, ahol lehet sikítozni, aztán két perc múlva nevetni rajta. Ehhez képest a Nyolclábú követők számomra inkább egy hosszú "ez most komoly?" érzés volt. A sztori alapból még teljesen működőképesnek tűnt, gyönyörű trópusi sziget, luxushotel, influenszerek, rengeteg pók és persze az elkerülhetetlen káosz. Csak valahogy egyik része sem állt igazán össze. Nem volt félelmetes, mert a pókokból hiányzott az a bizonyos "úristen, ezt inkább nem nézem" faktor, de közben vicces sem volt annyira, hogy legalább ezen jól szórakozzak. A poénok nálam sajnos többnyire lepattantak, és néha inkább kínosnak hatottak, mint viccesnek. A látvány pedig hely... több»

Torrente mélypontja
Van az a film, amelynél már az első percekben érzed, hogy ebből bizony nem lesz szerelem. Nálam a Torrente 6 pontosan ilyen volt. A sorozat korábbi részei után azért volt bennem némi kíváncsiság, de amit ezúttal kaptam, az inkább egy fáradt poénokra épülő, erőltetett politikai bohózat, mintsem egy igazán ütős Torrente-film. Az alapötlet önmagában még akár működhetne is: Torrente politikai pályára lép, és természetesen olyan messze kerül a józan észtől, amennyire csak lehet. Csakhogy a film valahogy képtelen mit kezdeni ezzel a lehetőséggel. A poénok nagy része számomra nem működött, a történet sokszor vánszorgott, és azt éreztem, hogy ugyanazt a poént próbálja újra és újra elsütni, csak más ... több»

Amikor a magasság már önmagában is rémisztő
A mostani mozikínálatban kevés film tudott úgy meglepni, mint a Tériszony. Őszintén szólva az elején még azt hittem, egy könnyed, kissé tinglitangli túlélőfilmre ültem be, ami majd hozza a kötelező feszültséget, aztán szépen elfelejtjük. Ehhez képest nagyon hamar beszippantott, és onnantól kezdve szinte végig a székhez szegezett. A film egyik legnagyobb erőssége, hogy folyamatosan fenntartja a feszültséget. Amikor már azt hinnénk, nagyjából látjuk, merre tart a történet, jön egy újabb fordulat, ami teljesen átírja az addigi képet. A hangulata végig nyomasztó és izgalmas, a magasság pedig nem pusztán háttérként van jelen, szinte önálló szereplővé válik. Ami pedig különösen tetszett, hogy a fi... több»

Dögunalom a világvége után
Ritka az olyan film, amelynek a végére már azt érzem, hogy igazából nem is tudom, mit néztem, de ez pontosan ilyen volt. A film elvileg egy járvány utáni, összeomlott világban játszódó túlélőtörténet, ahol egy férfi a kutyájával és egy másik túlélővel próbál boldogulni, miközben egy rejtélyes rádiójel reményt ad neki. Papíron ez akár izgalmas is lehetne, a megvalósítás azonban számomra végig rettentően vontatott volt. Hiába vártam, hogy történjen végre valami, a film csak ment előre a saját lassú tempójában, én pedig egyre inkább azt néztem, mennyi van még hátra. Nem éreztem azt a feszültséget vagy izgalmat, amit egy ilyen posztapokaliptikus történettől várnék. A hangulat komor, a képek szép... több»