Az 1994-ben megjelent A holló egy olyan kultfilm, amit szinte lehetetlen érdemben remake-elni. Ez pedig nem véletlen, hiszen nemcsak egy tökéletesen megvalósított filmről beszélünk, hanem minden idők egyik legfájdalmasabb alkotásáról is. A filmet ihlető, azonos című képregény egy valódi tragédia nyomán született: az író, James O'Barr menyasszonyát ugyanis egy ittas sofőr halálra gázolta. O'Barrt a valódi gyász inspirálta A holló megírására. A filmadaptációt pedig újabb tragédia árnyékolta be: a forgatás közben, 1993. március 31-én a főszerepet alakító Brandon Lee halálos lövést kapott egy kellékfegyverből, melynek egy repeszdarab szorult a csövébe...
A halálból visszatérő rockzenész története így a mindössze 28 évesen elhunyt, feltörekvő Brandon Lee utolsó filmszerepe lett, a filmet rendező Alex Proyas pedig többször is bírálta a készülő remake-et azzal a megingathatatlan érvvel, A holló egyedül Brandon Lee öröksége.
Noha gyakorlatilag felülmúlhatatlan elvárásokkal nézett is szembe, A holló remake-je Rupert Sanders rendezésében és Bill Skarsgård főszereplésével augusztus 22-én jelent meg, de a kritika már ízekre szedte, anyagilag eddig hatalmas bukás, a nézők között pedig instant az év leggyűlöltebb filmje lett.
Hogy milyen valójában?
Nehéz objektíven, a '94-es eredetitől eltekintve véleményt mondani róla, de összehasonlítás nélkül sem lett valami jól sikerült alkotás.
A film elején kapunk valami zavaros felvezetést a Danny Huston által alakított halhatatlan rosszfiúról, aki egyfajta maffiát működtet, lelkeket küld a pokolba az örök életért cserébe, és zombit csinál az emberekből azzal, hogy a fülükbe suttog... Meg egy videóról, amiért egy Shelly nevű lányt üldöz.
Shelly egy elvonón rejtőzik el, ahol a drogfüggő, depis és megtört Eric Draven is tengődik. Ők ketten találkoznak a rehabon, és 2 beszélgetés után együtt szöknek meg. Elrejtőznek a Shellyt üldöző rosszarcok elől, pontosan abban a lakásban, ahol Shelly azelőtt is élt, majd halálosan egymásba szeretnek. A nagybetűs, mindent legyőző, még a halált is túlélő szerelmet pedig néhány hetet kitevő, együtt drogozós, piálós, szexelős és bulizós montázsokkal, valamint sekélyes Facebook-posztokat idéző konyhabölcsességekkel illusztrálják, minden romantikát vagy valódi érzelmet nélkülözve.
Jó háromnegyed órányi unalom után bekövetkezik az ominózus éjszaka: Ericet és Shellyt meggyilkolják a hallhatatlan Vincent pribékjei. Ez a jelenet is nélkülözi a drámát és a fájdalmat.
Eric egy élet és halál közötti köztes helyen (ami egy retkes vasútállomást jelent) ébred, és fogalma sincs arról, hogy mit kell tennie. A purgatóriumi révész-féle elmondja neki, hogy lehetősége van visszatérni és bosszút állni, de csak addig tart az ereje, amíg őszintén szereti Shellyt.
Szóval Eric visszatér, és elég nyögvenyelősen kezd neki a feladatnak, többször is visszatér a purgatóriumba, hogy újrapozicionálja a célját. Kezdetben a sebezhetetlensége ellenére is elég bambácska, majd magára talál, és explicit gore jelenetekben kezdi aprítani az ellenséget. Az operaházi hentelést a film jobb pillanatai között szokták emlegetni, de a történet egésze szempontjából ez jelentéktelen és öncélú vagdalkozás csupán.
A lezárás csalódást keltő, továbbra sem mozgat meg semmilyen érzelmet, és még logikátlan is (mivel félig happy end).
Érthető a koncepció, hogy újítani, modernizálni akartak a sztorin, de a kivitelezésbe hatalmas hibák csúsztak. Itt van ez a rendesen ki nem fejtett köztes hely és annak zavaros törvényei, itt van ez a természetfeletti hatalommal bíró rosszfiú, akiről semmit sem tudunk, ki ő, honnan kapja a hatalmát, miért veszi rá az embereket az öngyilkosságokra és a gyilkosságokra, semmi igazi támpont nincs. Látszólag egyfajta szekta szakosodott a lelkek pokolba küldésére, amiben benne van többek között Shelly anyja is. Van egy csomó funkció nélküli karakter, valamint az öncélú vérengzés. Van egy semmitmondó videó, amiért emberek halnak meg, noha ma a kamuvideók korában kb. semmit nem érne akkor sem, ha nyilvánosságra kerülne. Sok ötlet és történetszál van, de ezeket nem sikerült egységes egésszé kalapálni, így egy csapongó, rendszertelen, zavaros cselekményt kapunk.
Eric és Shelly karaktereinek a történet lelkének kellene lenni, de ne szépítsük: ők itt csak felszínes, lecsúszott, drogos Insta-szökevények, akikkel nehéz azonosulni, vagy izgulni értük, ami a történet előrehaladtával sem változik.
Pedig Bill Skarsgård ettől többre is képes, de a pocsékul megírt karakterből ő sem hozhatott ki többet.
Rupert Sandersről eddig is tudtuk, hogy nem éppen rendezőzseni, hiszen eddig mindössze 2 filmet készített, és leginkább arról híres, hogy a halovány Hófehér és a vadász forgatásán összeszűrte a levet Kristen Stewarttal. A hollóba azonban totálisan beletört a bicskája, hiszen teljesen kilúgozta és felhígította A holló szívbemarkoló történetét, egy netflixes tinisorozat és egy B kategórias slasher-thriller színvonalára lebutítva azt.
A '94-es A holló minden képkockáját áthatja az a fájdalom, harag és gyász, ami James O'Barr képregényét inspirálta. Valódi szerelem, valódi tragédiák, valódi veszteségek, mindent elemésztő tehetetlen düh, amiért ártatlanok halnak meg értelmetlenül. Ez az, ami olyan naggyá teszi az eredeti A hollót, a tömény, csontig hatoló dráma és érzelmek. És pontosan ez az, ami teljes egészében hiányzik Rupert Sanders remake-jéből. Az összeszedett történet, a jól megírt karakterek és az érdemi üzenet mellett hiányzik belőle a szív, éppen ezért nemcsak Alex Proyas klasszikusával nem említhető egy lapon, hanem James O'Barr képregényének sem méltó adaptációja, és szimplán nem is jó film.
Tehát a végeredmény, az elkészült remake ismeretében még inkább jogosak a filmet ért bírálatok, kiváltképp Alex Proyas szavai: A holló Brandon Lee öröksége, és ennek így is kell maradnia örökre.
57 A holló (2024)
akció | fantasy | krimi | romantikus | thriller
Eric Dravent és Shelly Webstert lelki társakként elválaszthatatlan kötelék fűzi össze. Shelly múltjának kísértő árnyai azonban újra felbukkannak, ami tragikus véget ér a... több»
Szereplők: Bill Skarsgård, Danny Huston, Sami Bouajila, Fka Twigs, Laura Birn
