És akkor folytassuk a sort ma egy – illetve egy és fél, tehát másfél – magyar filmmel: a Herendi Gábor rendezte Toxikomával (2 órás dráma), és egy kicsit újra a Tündérkert című sorozattal. Azért az egy és fél magyar film, mert a Báthoryakról készült 8 részes történelmi „csodáról” már szó volt korábban is (így arra igazából csak imitt-amott utalgatnék vissza). Azonkívül persze, hogy másodjára vagy harmadjára van újranézésen; amit már előre tudok, hogy a Toxikomával kapcsolatban nem fogtok tapasztalni.
Egyrészt mert annyira más a két film tematikája (így a szórakoztató jellege is); másrészről a Herendi Gábor rendezte dráma fajsúlyossága annyira mérvadó – annyira drasztikus –, hogy ember legyen a talpán, aki újra és újra meg bírja emészteni az atmoszféráját. Illetve visszább mennék, ember legyen a talpán, aki ismétlődően le bírja nyelni. Persze nem a benne feltáruló „jó magyar” valóság miatt – *egyébként ezért nem leszünk sosem filmgyártás tekintetében elnyugatiasodva; az utolsó kórházi ágyig, az utolsó kórteremig, egy lelakott szoba tapétájáig, de minden annyira tipikusan magyar, a Toxikomában is minden annyira az volt* –, hanem mert a film témáját, egyszerre koncepcióját tekintve annyira nagyon komoly feldolgozást igényel – embert próbáló toleranciát –, hogy össze sem lehet hasonlítani a Tündérkerttel.
Ezért sem vitte el talán a két like-ot (legalábbis nálam), mert az ember amikor szórakozni vágyik, amikor filmet választ, nem elsődlegesen egy vér kemény és vér komoly, drogfüggőségről szólót fog választani (mert abban semmi szórakozás nincs, ahogy ezek a „karakterek” lövik magukat, és tönkreteszik életük utolsó szalmaszálait). Hanem az ember, aki szórakozni vágyik, és filmet nézni, inkább választ (direkt írom így) pisztolyosat, vagy szörnyeset, vagy szuperhősöset, vagy zenéset, vagy vicceset és így tovább.
Hogy mindezek dacára végül hogy köt ki mégis egy ilyen drámánál? Mert csak kiköt, ha már kritikát is ír róla, ugye. Úgy, hogy beeszi, beveszi (megkajálja), amit feldobnak fülszöveg vagy ajánló gyanánt: „két domináns személyiség összecsap, amikor egy heroinfüggő színészt kezelni kezd egy arrogáns, egoista pszichológus”. Tehát amikor az ember rágyorsul agyilag, hogy "majd milyen összecsapásokat fog látni" egy ilyen koncepció okán. Akkor történhet meg az, hogy például én belekezdek egy ilyen témájú drámába. Mert egyébként nekem annyira nem műfajom az ilyen pszichiátriai kezelés alatt állók, meg drogfüggőséggel küzdő emberek passióit szándékosan nézni. Hozzáteszem, nem azért, mert ha tagadom ennek a „világnak” a létezését, akkor ez a világ nincs; inkább arról van szó, hogy nem szeretem az ilyen témájú filmeket.
Amiért végül mégis sikeresen leragadtam, annak oka az volt, hogy – saját bevallásom szerint is – csak nagyon kevés teret engedek (vagy engedtem eddig) magyar alkotásoknak. (Ami, tekintve a Tündérkert nemzetköziségét, nem releváns). Már nem. Hiszen épp a Tündérkert volt az, ami felnyitotta a szememet, hogy talán túlzottan is előítéletes (és igen, kicsit arrogáns is) voltam a magyar alkotókkal szemben. Pedig észre kellene vennem, hogy nem mind annyira magyar, amennyire fénylik; illetőleg ha mégis látszik a „jó magyar valóság”, hát miért baj az (?), hiszen magam is magyarnak születtem. //ezt csak azért írom le, mert aki ismer, az tudja, hogy mennyire el vagyok én is keletiesedve, meg nyugatiasodva filmek tekintetében. Mind díszletben, mind jelmezek/ruhák szempontjából.//
Nagyban kerülve az úgymond valóságot. A realitást, meg azt, ami körülvesz. Ezt csak azért írtam le, hogy tisztán lássátok, nekem is van „elb*ságom”. Nem hivatalos kritikusként is. A magyar filmek különösen nagy kihívást jelentenek. Örök elégedetlenségem okán. Mindmáig is le vagyok ragadva Koltai Róbert színművész úrnál és a Világszám című filmnél (számomra az volt a mindenek magyar mekkája); illetve most már, vagyis hónapokkal, évvel, évekkel ezelőtt óta a Tündérkert.
A Tündérkertnél nemzetközibb magyar sorozatot ugyanis még nem pipáltam. Mióta szerencsém volt látni, azóta van, hogy fokozottabban hajlamot tudok mutatni, méghozzá egyre többet a magyar alkotások iránt. (Nagy kedvencem különben még a Szia, Életem! című magyar vígjáték.) De a Tündérkert volt az, ami miatt, főként, említettem az egy és fél filmet, mert nélküle talán sosem ültem volna le a Toxikoma elé sem. Summa summárum: már csak, hogy a lényegre is kitérjek most már ezek után, azonkívül is, persze, amit már említettem: hogy nem ülnék le többször megnézni. Mert a témája annyira húsba vágó. Annyira „köznapi”. Hogy nemhogy szórakozni nem lehet rajta, vagy közben, de egyszerűen elszívja az ember életörömét a film teljesen.
És ezen az se segít, hogy olyan nagy „karaktert” próbáltak adni a filmnek, mint Dr. Csernus Imre. Noha Csernus doki szerepét nem Csernus Imre játssza, megragadni a figurát is talán emiatt nem sikerült úgy, ahogy kellett volna. Ettől eltekintve a pszichológus szerepét játszó Bányai Kelemen Barna olyannyira megállta a helyét – noha, bár maradt volna inkább névtelen orvos, illetve saját „jogú” orvos karakter, mintsem Dr. Csernus Imre alakját magára öltse –, hogy a nagy név ellenére, amit ráaggattak, láttam Barnát önmagaként. Illetve elhittem minden egyes szeme villanását anélkül is, hogy próbálta jól levenni „az emberi jellemet”, akit/amit rábíztak. Vagyis számomra nem Dr. Csernusként volt hiteles, amit csinált, hanem Barnaként.
A társkarakteréről, Győzőről nem is beszélve, aki, hasonlóan Barnához, ráaggatott nevek nélkül is annyira jól hozta a drogfüggő színészt, hogy úgy, ahogy volt, jól zárt nálam a film. Simán eltekintettem attól, hogy kit hogy hívnak a szerepe szerint. Inkább az érdekelt, hogy végül mire rúg ki a „színész” és a „pszicho doki” kapcsolata. Hogy hányszor esett vissza, illetve hányszor követett el banális hibákat „Győző”, arról nem beszélnék jó szájízzel, talán egyedül. Elég szerintem, ha azt mondom, hogy engem már néha fárasztott, illetve untatott maga a cselekmény, ami nem egyszer átment kisebb passzióba, ezek miatt a hibák és visszaesések miatt.
Példának okáért összefeküdni az ápolónővel, majd pofozkodni „Csernus dokival emiatt”, majd „megtudni, hogy ugyanez az ápolónő túllőtte magát mindezek miatt” – annyira felesleges és időhúzó dolgok voltak, hogy ha valahol, hát itt: a kevesebb néha több elve talán-tán jobb lett volna. A film ezektől már csak alig-alig lett ugyanis nehezebb. Ettől eltekintve, ha a rendező így gondolta (így érezte jónak, illetve a forgatókönyvesek) –, hogy ezek a dolgok végbe menjenek; hát ebenguba.
A film így is, meg úgy is, meg amúgy is átment azon a képzeletbeli rostán, amit én a hozzá nem értő szememmel fel szoktam állítani. Vagyis ajánlani fogom a filmet másoknak. Persze, korosztályhoz mérten. Illetve ragaszkodva ahhoz a véleményemhez, hogy ez egy nagyon nehéz kategória (dráma), és nagyon nehéz téma. Tehát nem annyira a szórakoztató jellege lesz az, ami miatt érdemes lesz végignézni, hanem az atmoszférája miatt. Ami messze kimagasló. A filmet olyan erős burok veszi körül, ami már kész légréteget követel.
Összességében azonban elmondható, hogy nagyon egyben volt. Nagyon patent volt. Nem voltak kilógó szálak, nem voltak szabad gyökök; lezárt végkifejletet kaptunk. Ami miatt fogunk tudni aludni éjszaka. Jó erős középkategória. Még nem Tündérkert, de már nem is… (Na most melyik magyar filmről mondjak rosszat; egyikről se fogok – azt leshetitek.) XDD Vannak, amiktől feláll a szőr a hátamon, félreértés ne essék – a magyar filmek között –, de nem fogom elősorolni. Talán egyszer máskor. Viszont nem is szeretném sokkal tovább szaporítani a szót – ennél is tovább, igen xdd –, nálunk, a saját családomban is feltűntek már drogfogyasztással kapcsolatos problémák, és sajnos nem leszek jobb ember attól, hogy beszélek róluk); vagyis ha nem bánjátok, ezt a mai filmet (Toxikoma), ezt a mai témát itt le is zárom. Legalábbis, ha szeretnétek, hogy ne vonuljak újra cölibátusba, hanem írjak még nektek élménybeszámolókat a látott filmekről.
Vannak dolgok, gondolatok, amik az én torkomat is szorongatják ilyenkor, mikor előkerül egy ilyen témájú film. Az érintettségem, ha úgy vesszük, elég közeli. Nagyon hosszú folyamat az ilyesmit feldolgozni. Nagyon szomorú, ha (nem csak az én, de) bárki családjában valaki drogozik. Hogy mit képesek művelni ezek a szerek… Hogy mennyire képesek emberi életeket nyomorba taszítani, nyilvánvalóan mondanom sem kell. Miközben hozzátartozók százai, ezrei a világban a drogot fogyasztók helyett is szégyenlik magukat. Mikor rendőrök jelennek meg az ajtókban, hogy házkutatást tartsanak. Tudjátok, ezek nagyon kemény, és valóban embert próbáló dolgok.
Az ártatlanoknak persze nincs mitől, meg miért reszketni. Ettől független látni, hogy egy fél élet áldozata, és – lényegében – „nevelése” megy ki ilyenkor a kukába. Igazából nem tudom, és nem tudtam sose megérteni, mi visz rá embereket a drogfogyasztásra. Én is voltam már életem folyamán mélyen. Én is voltam már padlón. Volt, hogy egy szelet kenyér, vagy annyi se volt a vacsorám. Volt, hogy kiraktak, elhajtottak, megaláztak, kirúgtak; etcetera, etcetera. De soha nem éreztem késztetést ilyen-olyan szerekhez nyúlni. Pedig jártam fiatalon diszkóba. Sőt! Társasággal jártam. Mégsem vitt rá soha a lélek, hogy ilyesmivel dobjam fel a napomat vagy az éjszakámat. Na mindegy. Valóban, nem ez a téma az a téma, amiről szívesen beszélek. Ettől független tudom értékelni az ilyen filmeket is.
Viszont ugye itt jön elő az, hogy igazából az ilyen fajsúlyos filmeket csak az érti és érzi át igazán, aki maga is szenvedett, vagy szenved ennek a káros hatásaitól. Akit, ahogy a filmben szereplő főhőst, szintén lehúzta a mély. Vagy azért, mert szerhasználó, vagy azért, mert apja/anyja/szerelme a „családi vagyont” teljes egészében ilyenekre költi; ezzel veszélybe sodorva a mellette élőket. A megélhetést, lakáshitelt, vagy bármit. Mindenki más, aki megnézi, valószínű nem fogja tudni úgy átélni, úgy átérezni, hogy napokig a hatása alá kerüljön. Ettől független tartom azt, hogy egy olyan mérhetetlen, dög nehéz, bontógolyó milyenségű film a Toxikoma, hogy a magyarok becsületére válik.
A Győzőt játszó színészt, Molnár Áront (minden magyar színésszel összehasonlítva) is a legjobbak közé sorolnám. Azt nem mondanám, hogy olyan, mint Jason Statham. De tudjátok mit? Olyan, mint Jason Statham. Azaz kiváló akcióhős válna belőle. Egy elnyugatiasodott forgatókönyv mellett. Épp ezért mindenképpen tartsuk meg, és tartsuk itthon, ahogy Barnát is! Csak ne aggassunk rájuk olyan neveket, amik már valaki máséi! Ennyi. Köszönöm, hogy elmondhattam ezt a sokat. Köszönöm a filmet a Netflixnek. És éljen A Tündérkert is! Legyen a magyar filmgyártás nemzetközi nívó!
by Kami
75 Toxikoma (2021)
Győző Nyírbátorban látta meg a napvilágot, és mára már az egész ország megismerte a nevét. A színész számos sikeres színdarab, televíziós sorozat, műsor és film... több»
