Roger Ailes, Harvey Weinstein, Bill Cosby, Kevin Spacey, Marton László. Csak néhány név az elmúlt évek leghangosabb botrányhőseinek sorából. A csontvázak 2017 októberében, a New York Times megrázó erejű cikkének hatására kezdtek kipotyogni Hollywood szekrényéből. Az ominózus cikkben több ismert színésznő is szexuális zaklatással vádolta a Miramax teljhatalmú vezetőjét, Harvey Weinsteint, köztük olyan nevekkel, mint Angelina Jolie, Gwyneth Paltrow, Rose McGowan, Eva Green, Kate Beckinsale, Cara Delevigne, Lupita N'yongo, Ashley Judd, Léa Seydoux, és a sort hosszan lehetne folytatni. A hatalmas médiavisszhangnak köszönhetően a #MeToo rövid időn belül egy nemzetközi mozgalommá nőtte ki magát, és rávilágított arra, hogy a social média akár fegyver is lehet a hatalommal való visszaélés ellen, és lehet az áldozatok szócsöve is. Azonban a közösségi média ilyen mértékű térnyerésének lett negatív hozadéka is: az önjelölt online-ítészek a legkisebb elejtett megjegyzésre vagy egy szóbeszédre is rögtön működésbe lendülnek, megjelent a minden áron megsértődni akaró generáció, vele pedig a cancel culture is. Ellen DeGeneres, J. K. Rowling, Amber Heard: néhány olyan név, akiknek a karrierjében törést okozott az ellenük indított gyűlölethullám. J. K. Rowling esetében például a közösségi média és az internet népének túlkapásáról beszélhetünk, hiszen többek között hashtagkampány indult azért, hogy az írónő neve lekerüljön a Harry Potter-könyvekről – anélkül, hogy Rowling bármilyen büntetőjogi kategóriába tartozó cselekményt elkövetett volna.
A 2006 óta hallgatásba burkolódzó Todd Field pontosan erről a mára már kétoldalúvá vált folyamatról készített dokumentarista precizitással egy pengeéles krónikát a mindig csodás Cate Blanchettel a főszerepben, aki most kétségkívül élete alakítását nyújtotta a karmesterek karmesterének, Lydia Tárnak szerepében.
A Tár egy mesteri, komplex alkotás, mely jelen korunk égetően aktuális társadalmi és politikai folyamatait, kérdéseit boncolgatja kendőzetlenül provokatív szándékkal.
Az elnyújtott expozícióból kiderül, hogy Lydia Tár alighanem a komolyzene legnagyobb élő alakja, aki mindent elért, amit csak el lehet érni karmesterként és zeneszerzőként. EGOT-díjas státusza már önmagában is eleget mond róla: egy valóságos géniuszról beszélünk, akit már minden lehetséges módon elismertek és minden létező díjjal kitüntettek. Jelenleg a Berlini Filharmonikus Zenekart vezényli, stabil párkapcsolatban él és egy kislány anyukája, életműve pedig csak arra vár, hogy feltegye rá a koronát Mahler 5. szimfóniájának levezénylésével. És az csak hab a tortán, hogy Lydia mindezt leszbikus nőként érte el, egy hagyományosan férfiak uralta művészeti ágban.
Todd Field ráérősen, mérnöki pontossággal rajzolja meg Lydia Tár roppant impulzív, roppant bonyolult személyiségét, melyet a laikusok számára is nyilvánvaló szakmai hozzáértés, átlagon felüli művészeti-esztétikai érzék és olyan magas szintű kreativitás jellemez, amely megkülönbözteti őt az átlagembertől. Ezenkívül megcsodálhatjuk magasröptű intellektusát, elbűvölő kommunikációs készségeit és kiemelkedő vezéregyéniségét is. Miközben a nagybetűs performanszra, az 5. szimfónia levezénylésére készül, láthatjuk, hogy ezen tulajdonságok és készséges mennyire hatékonnyá teszik őt a munkájában: ha kell, új tehetségeket karol fel, ha kell, embereket mozdít el a pozíciójukból, ha kell, reményeket táplál, ha kell, álmokat tör derékba.
Azonban ahogy haladunk előre a cselekményben, úgy jönnek lassanként felszínre ennek a kivételes személyiségnek az árnyoldalai, és elkezdenek gyülekezni a viharfelhők egy páratlan karrier felett. Egy volt mentoráltjának öngyilkossága, kompromittáló e-mailek, dühös és kihasznált ex-kollegák, egy kontextusukból kiragadott mondatokból összevágott, szándékosan kiforgatott bosszúvideó, egy csinos csellistalány szemet szúróan gyors előre haladása a zenekar ranglétráján, és Lydia máris kegyvesztetté válik.
A film érdekessége, hogy nem ad egyértelmű támpontokat Lydia bűnösségére vagy ártatlanságára vonatkozóan. Mindössze absztrakt módon értelmezhető nyomokat hagy, elvárja, hogy a néző saját maga szűrje le a következtetéseit, és magának rakja össze a kirakós darabjait, ezáltal gondolkodásra ösztönöz. De nem úgy, hogy a szánkba adja a szavakat, csakhogy mi mondjunk helyette ítéletet Lydia felett. Inkább arra ösztönöz, hogy magunkba nézzünk, és átgondoljuk, hogy vajon mindig megalapozottan formálunk-e véleményt? Hol van egyáltalán az a határvonal, ami elválasztja a rossz döntéseket az erkölcsi vétségektől? Mi az, amit még az emberi gyarlóság számlájára írhatunk, és mi az, amit már bűnnek kell tekintenünk?
Az egész mű kulcskérdése pedig egyben a cancel culture legfőbb kérdése is: külön választható-e az alkotó az alkotásától? Azért, mert egy művész emberileg nem az általánosan elfogadott értékrendet képviseli, a műveit még tekinthetjük önmagukban teljesnek és értékesnek? Az egyik legerőteljesebb jelenetben, Lydia előadása során egy fekete, pánszexuális diák nem hajlandó Bachot játszani, mert nem ért egyet Bach ma már megkérdőjelezhető személyes nézeteivel és magánéletével. Lydia egy szenvedélyes védőbeszédben arra ösztönzi a diákokat, hogy válasszák külön az alkotó személyét a műtől (amivel akár átvitt értelemben magára is utalhat), ugyanakkor felhívja a figyelmet egy olyan jelenségre, amiről sokan megfeledkeznek: aligha van olyan műfaj vagy művész, aki teljes mértékben feddhetetlen lenne. Valamint kitér a szélsőségesen túlérzékeny, minden áron megsértődni akaró generációra, akik valóban inkább a széthúzást, mintsem az egységet támogatják. Később szó szerint elhangzik, hogy a vád manapság azonos az ítélettel.
Todd Field és maga a film tehát nem foglal állást egyik oldalon sem, viszont mindkét oldal megkapja a magáét.
Az utolsó felvonásban Lydia gyönyörűen megkomponált, de elviselhetetlenül fájdalmas bukástörténetét láthatjuk, mely egyfajta pokolba szállás a számára: a véget azonban nem az elhatalmasodó pszichózis vagy az egzisztenciális válság jelenti, hanem munkájának lealacsonyodása. Ez a művész számára felér egy halálos ítélettel, a cancel culture pedig éppen ezt célozza meg először.
A Tár egy remekmű, amely a jelenkori állapotok tűpontos kórképe. Mondanivalója úgy tud filozófiai magasságokba emelkedni, aktuális, releváns, megkerülhetetlen és páratlanul értékes lenni, hogy gyakorlatilag meg sem fogalmaz semmilyen egzakt mondanivalót, helyette olyannyira a látottak hatása alá vonja a nézőt, hogy eléri, mi magunk fogalmazzuk meg a számunkra leginkább releváns mondanivalót. Gondolkodásra ösztönöz, hogy magunknak töltsük ki azokat a lyukakat, amiket a cselekmény szabadon hagy, és megválaszoljuk a kérdéseket, amikre meg sem próbál választ adni. Cate Blanchett alakításával pedig bebizonyítja, hogy ugyanolyan zseni a színészet területén, mint amilyen Lydia Tár karaktere a zenéén.
A filmre megérdemelten hullott díjeső, és abszolút megérdemeltek voltak az Oscar-jelölések is. Az Akadémia döntése ellenére a Tár bizony az év, sőt talán az évtized legfontosabb filmje.
