Nemet mondani

2024.05.31 16:47 kabel Olvasottság: <100x

0

A Hogyan szexeljünk egy naturalista film a tinédzserek közti megfeleléskényszerről és a konszenzusról. Elsősorban egy meghatározott női élményt mutat be, és talán pont ezért bizonyos embereknél nagyobbat fog ütni. Azonban hiszek abban, hogy a legtöbb történet univerzális, így ezzel a fejjel néztem végig Molly Manning Walker első egészestés rendezését. A film üzenete viszonylag egyszerű, de számomra nem igazán fejtette ki eléggé a témakörét, nem viszi érdekes konfrontációba karaktereit, és messze túl lassan jut el egy narratív szempontból érdekes helyre, hogy aztán ne csináljon semmit a feldobott szituációval. Mindezek mellett egy szépen felvett történet ez, ügyes színészekkel és számos ismerősnek ható pillanattal.

A NEON gondozásában megjelent alkotást inkább hangulatfilmként tudnám kezelni. A sztori lényege, hogy a gimnáziumot végző Tara és két barátnője Maliában tölt pár napot, hogy kipihenjék a tanulmányaikat, partizzanak, pasizzanak és szexeljenek. Ez utóbbi talán a legnagyobb kihívás főszereplőnknek, hisz – a többiekkel ellentétben – nem volt ilyenben még része. Barátnői sekélyes, kicsit idegesítő figurák, akik tinik mintájára beszűkült módon gondolkodnak mindenről. A szexről festett képük kicsit megmérgezi Tara gondolatait is, a lánynak fogalma sincs mit gondoljon, és – miután egy kicsit megismerte a szomszédban lakó angol srácot – enged a minden oldalról érkező nyomásnak. Azonban a nemi erőszakba hajló viszonyukat nem igazán tudja kezelni, és viszonyítási alap nélkül nem érti, miért nem azt az élményt kapta, amiről mindenki beszélt neki. Nem is mer barátnőihez, vagy bárki máshoz fordulni segítségért, maga sem tudja, mit csináljon, vagy egyáltalán hogy mondjon nemet.

Hogyha azt gondolod, hogy a film ebből majd valami érdekes dolgot kovácsol, sajnos ki kell hogy ábrándítsalak, a rendező egyetlen célja a kényelmetlen szituációk bemutatása volt. A hatás, hogy mi is furán érezzük magunkat a végtelenül elnyújtott, magukat vagy igényeiket kifejezni képtelen gyerekek interakcióin sikeresen összejött, azonban ez így önmagában szerintem kevés. Egyrészt a sztori iszonyat lassan döcög előre, főszereplőink folyamatosan bárokba és medencés bulikba járnak, mégis alig történik valami a film első felében. A partijelenetek nagyon repetitívnek hatnak. A bemutatott tinik majdnem mindegyike kissé apatikus partiarc, és egysíkú létezésüket kicsit túl sokáig nézzük, amíg a cselekmény magára talál. A tartalomhiányban szenvedő filmet sajnos még a főszereplők remek színészi játéka és a szép kameramunka sem menti meg.

Szomorú ez, mert a tematika érdekes, és szerintem mindenkinek voltak kínos pillanatai tinédzserként, melyek ilyen-olyan módon visszaköszönnek a filmben. Van itt passzív-agresszív barátnő, annyira laza srác, hogy azt se tudja, hol van, egymáshoz közeledni képtelen fiatal felnőttek, külsőségek alapján való megítélése mindenkinek, és így tovább. A film pedig a beleegyezés mibenléte körül forog, azonban naturalista történetvetése nem engedi, hogy egy kicsit is komplikálódjon. Felteszi a kérdést, hogy a szociális nyomás és tudatlanság hogy járulhat hozzá egy halvány „igen” kimondásához. Mindezt azonban nagyon a felszínen kapargatja csak, és hosszú-hosszú jelenetekig csak Tarát látjuk, ahogy fogalma sincs, hogy fejezze ki magát, vagy mit kezdjen most. Természetesen ez valóságos, és szerintem bárkiből empátiát vált ki, de a film meg sem próbál valami érdekes, többszintű dilemmát prezentálni. A másfél dimenziós mellékkaraktereken érezhetőek legjobban a sztori hiányosságai, ők alig kaptak értékelhető sorokat vagy pillanatokat. Azon túl, hogy bemutatják, milyen külső nyomások helyeződnek egy szűz tinédzserre, nincs nagyon szerepük, pedig ők ugyanúgy bele vannak nyomva szituációkba, csak ezzel nem akart foglalkozni a rendező.

Emiatt sajnos kicsit lapos és alulfejlesztett ez a drámának álcázott dokumentumfilm. Egy tinikori kényelmetlen élmény megidézése szerintem nem elég, pláne, ha nincs semmi új mondanivaló mögötte, amit ne ismernénk már amúgy is. Igen, a szociális hálók nem mindig ideálisak, és az emberi hiúság és megfeleléskényszer, valamint a kulturális nyomás sokszor útjában áll a boldogságnak. A hedonista életvitelen túl gyorsan felnőtt tinik sokszor rossz képet kapnak a szexuális kapcsolatokról, és elmosódik a határ az „igen” és a „nem” között. Tartalom tekintetében itt megáll a film tudománya. Ugyanakkor elfogadom, hogy ilyen objektív elemzése egy hangulatfilmnek nem mindig célravezető, főleg, ha egy ilyen intim témakörben mozog a narratíva. Röviden, ez a film csak egy ismert szituációt láttat, kommentárt nem fűz hozzá.

A színészi játék, rendezés és a stílus menti meg történetet leginkább. A karakterek britebbek nem is lehetnének, és sokszor alig érteni, mit mondanak, annyira lazán beszélnek egymással. A jelenetek valósághűek, és a bemutatott szereplők hihető figurák és Walker képes volt arra, hogy a nézőt is úgy helyezze el a történet jeleneteiben, mintha ott lenne, így könnyen együtt tudtunk érezni Tarával, és láttuk a benne uralkodó feszültséget és szomorúságot. Szinte biztos, hogy a rendezőnek ez egy személyesebb történet volt, amit okkal ilyen visszafogottan és lassan akart elmesélni. Részben emiatt is, de bizonyos embereket jobban meg fog érinteni ez a film, csak azt sajnálom, hogy ennek ellenére ennyire sekélyesre sikerült.