A tinédzser Owen harcban áll a külvárosi életével. Nehezen fogadja el a társadalmi szabályokat, azonban amikor rejtélyes iskolatársa megmutat neki egy rémisztő, késő esti tévéműsort, egy természetfeletti világ látomását, ami a sajátjuk alatt létezik, a televízió sápadt fényében a valósághoz való hozzáállása elkezd megrepedni.
Bevallom, először nem értettem, miről szólt a film. Aztán, húgom sugallatára, aki éppen a 'Dr. House'-ról beszélt nekem, leesett. A transzokról, a diszmorfiáról és a disszociációról.
Utólag belegondolva teljesen egyértelmű, de heteróként talán sose nem is fogom úgy megérteni ezt a történetet, úgy, ahogy Jane Schoenbrun, aki maga is transzszexuális, elképzelte. De így van ez jól, legalább tágul(hat) a látóköröm. Ki is fejtem lentebb, hogy mit szűrtem le belőle.
A horror jelzőt erre is nagyon necces ráaggatni, szerintem direkt skatulyázzák be: könnyebben eladható (még manapság is sok ember kerülné el, ha rábiggyesztenék nyíltan az igazságot), aztán maximum csalódik az ember. Én nem csalódtam, mert a 'We're All Going to the World's Fair' után már óvatosabban álltam Jane „horrorjához”.
Annyit a számlájára írok, hogy pszichés thrillernek, enyhe horror és time loop elemekkel, tényleg nem rossz, a drámai szál erős, viszont az egészet körbelengi egyfajta David Lynch/Twin Peaks atmoszféra. Éppen ezért sokszor fogalmam sem volt arról, hogy mit is láttam.
A mondanivalóját alaposan becsomagolta egy, a '90-es évek vizuális megoldásaihoz nagyon hasonló látványvilágba, kiváló, nem e világi neonfényjátékokkal, változatos színpalettával (4K HDR-ben, összehasonlítva a „sima” 1080p-vel látható a különbség), hatásos vagy hatásosnak szánt képekkel, beállításokkal és néha elég katyvaszos, de nem az illogikus módon történő, rendezéssel.
Őszintén: ezt a témát így még nem láttam bemutatva. A külső-belső, nemi átváltozás metaforája végigkíséri a filmet, és rávilágít a '90-es évekbeli, ebben a cipőben járó emberek problémáira – a traumákra és az elnyomásra, de arra is, hogy ezek az elemek még manapság is jelen vannak, a kiharcolt jogoktól függetlenül.
Ellenben azt is tartom, hogy a fantázia és a disszociáció között vékony határ húzódik, sőt, egyenesen szubjektív. Az emberek álmodnak, és nyugodtan az álmaikká is válhatnak. Az 'Ragyogj TV, ragyogj' képes lehet kritikus és döntő párbeszédet kezdeményezni az identitásról és annak megváltoztatásáról, elnyomásáról és felfedezéséről. A többi pedig a jövő zenéje.
(A valóság-tv-műsor párhuzam sem hagyta el a figyelmemet, a szerepek felcserélődése, az asztma-Luna drink kölcsönhatása, ami alátámaszthatná a csapdába esettség tényét stb., de szokásosan ez is kétértelműen lett tálalva.)
Justice Smith-t sosem tartottam túl tehetségesnek, most sem villantotta meg a legjobb oldalát, de meglepetésemre még Brigette Lundy-Paine is egy fokkal alább adott annál, amit tőle vártam. Igaz, a sátorban tartott monológja, a zenével és rendezéssel együtt, nem engedett pislogni.
A mellékszereplőket átlagosnak találtam.
Összességében, jól mondta egy jó barátom: még megosztóbb, mint a 'We're All Going to the World's Fair', ugyanis egy részem kedvelte mint film, és a mondanivalója is örök érvényű, más részem viszont nagy csalódásnak élte meg. De annak a számlájára írom a negatív érzéseimet, hogy nem járok abban a cipőben, mint a főszereplők, így meg sem érthetem igazán őket. Aztán ki tudja...
(Kicsit vitatkozva magammal, ez sem feltétlenül helytálló állítás, mert az aszexualitásról nagyobb a tapasztalatom 25 évesen, mint azt szeretném, ahogy a biszexualitásról is, még ha ez konkrétan nem is bukkant fel a filmben.)
Ui.:
A film 2 díjat és 5 jelölést tudhat a magáénak.
57 Ragyogj TV, ragyogj (2024)
A tinédzser Owen épp csak próbál boldogulni a külvárosi életben, amikor osztálytársa megismerteti őt egy titokzatos késő esti tévéműsorral – egy természetfeletti világ... több»
Szereplők: Justice Smith, Brigette Lundy-Paine, Fred Durst, Helena Howard, Danielle Deadwyler
