La Dolce Villa

A sztereotípiákra építő humor és a toszkán táj lekötötte a figyelmem. A nyomulós polgi néni és a bárgyú fater karaktere viszont béna.

Megnéztem ezt az ártatlan, olasz cukiságot, azután az volt az első gondolatom, milyen jó lenne egy ilyen kisvárosban élni. Milyen jó lenne egy ilyen világot magam köré varázsolni. Az olasz miliő, az édes-cukros-mázas környezetben forgatott könnyed, levegős romantikus vígjáték egy kitalált városka olcsó villájáról mesél. Nincs ebben a bohémságban semmi kihívó vagy elgondolkodtató. Semmi, ami félelmet vagy aggodalmat okozna. A filmben az a legrosszabb történés, amikor a főhősünk hatalmasat perecel egy múltszázadi kerékpárral. Ebben a filmben minden „dolce”, pedig egy kliséhalmaz, felszínes alakítások sorozata egy háttérzajnak tűnő, mesterkélt történetben. Mégis! A „La Dolce Villa” egy kedves, vidám képeslap olaszból, egy szeretettel készített étel. Egy nagyon kellemes másfél órás lehetőség arra, hogy kikapcsolj a napi rutinból, és álmodd bele magad egy omladozó, olasz villa képtelen, de roppant jó hangulatú világába.

Tényleg olyan, mint egy Hallmark-film. Viszont 'alla mode italiana'! Cuki. Vagyis hát dolce.

Eric egy olasz kisvárosba utazik, hogy megakadályozza, hogy lánya, Olivia megvásároljon egy egyeurós olasz házat. Miután nem sikerül lebeszélnie róla, segít a lányának kiválasztani a felújítandó példányt, és becsatlakozik a felújításba is. A film erő... Többssége, hogy az olasz életérzést, az olasz tájak szépségét közvetíti. És persze romantika is van benne bőven, apuka és a lánya is rátalál a szerelemre. Mindemellett arról is szól, hogy a szülőnek el kell engednie gyermekét, és hagynia, hogy saját döntéseket hozzon, felnőtt lehessen. Nem volt rossz a film, egyszer nézhető, de olyan felejthetetlen élményt nem adott.