Bocs, kicsim

Eva Victor első nagyjátékfilmje remekül sikerült, még akkor is, ha a téma nehéz, ráadásul a rendezőnő a személyes megélését dolgozta fel és vitte vászonra. Figyelemreméltó, hogy a rendezés mellett a forgatókönyvet is ő maga írta és a főszerepet is já... Teljes kritika

Ez az a fajta film, ami bizonyos embereknek sokkal nagyobbat fog ütni, mint másoknak, pusztán tematikája miatt. Ez is egy nemi erőszakot túlélt nő utóéletét, traumafeldolgozását és kiútkeresését mutatja be. Mindezt azonban nem letargiában vagy nyomor... Többpornóban teszi, hanem humorba, depresszióba és meglepően jól megírt monológokba öltözteti. A hatás olyan, mintha egy amerikai Fleabaget néznénk, annak furcsán életképtelennek tűnő és érzelemkifejezést alig értő karaktereivel. Mintha minden mellékszereplő a spektrumon lenne, főszereplőnk barátnőjén kívül. Értem, hogy film ezekkel a figurákkal a főhős belső világát, a diszasszociációt és távolságtartást akarta kiemelni, de kicsit túl lett tolva a dolog. A film nagyon ügyesen kezeli hangulatingadozásait, és bár olykor kissé belassul és merengősbe vált remek forgatókönyvvel mondatja ki főhősünkkel érzéseit és lépéseit. A film szinte folyamatosan viccet csinál a szexualitásból és a szexből, mintha egy meta-történetet néznénk, ami a főszereplő fejében játszódik le párhuzamosan. Ugyanakkor ez nem egy túl komplikált sztori, sokszor érezni, hogy a film mintha megállítaná saját történetét, hogy valamelyik szereplőjét kamera felé fordítsa, hogy a világ igazságtalanságairól beszámolót kapjunk. A fura karakterek miatt ez egy ideig szépen működik, azonban a történet egyszerűen nem kecsegtet többel, és ha egy eggyel komplexebb traumafeldolgozást vár valaki, akkor ez a film kicsit vicceskedőnek és egyszerűnek hat majd.

Tetszett a film földhöz ragadtabb megközelítése a szexuális erőszak témájához. Itt nincsenek nagy drámai megerőszakolás-jelenetek, erőszakpornó; ellenben a szereplő elmondásából tudjuk meg, mi történt, és az is az erőszak egy olyan formája, ami a min... Többdennapokban sajnos gyakrabban előfordul, de a filmek kevesebbszer mutatják be, mert nem elég látványos/drámai. Sajnos a film nem megy bele igazán semmibe, kicsit néhol felszínesnek hathat, olyan, mintha nem tudta volna, mire tegye a fókuszt. Néhol lassabb is, mint kellene; sokszor indokolatlanul elnyújtott egy-egy jelenet, így viszont, mikor működne a lassítás, ott nem üt akkorát. Az sem segíti a filmet, hogy a főszereplő nem túl szimpatikus, sokszor furcsa reakciót ad egyes dolgokra, és nem tudtam eldönteni, hogy a karakter csak a spektrumon van, azért ilyen, vagy a színésznőnek volt nehéz ezeket a komplikáltabb érzelmeket átadni. Viszont volt egy pár ütősebb jelenet, mikor görbe tükröt tart arról, hogyan viszonyulnak az emberek egy áldozathoz, mi az, amikor valaki tényleg hasznos volt és segítőkész, és mikor volt, hogy igazából nem is érdekelte, mi van a főszereplővel, csak le akarta tudni a dolgát. Azt is jól mutatta be a film, hogy gyakran évek múlva is még a legváratlanabb dolgoktól is érhetik triggerek az áldozatot, és ezek újra felszínre hozhatják a traumáit.