Gothár Péter késő 80-as évekbeli filmjei jutottak eszembe a Rossz versekről. Csak míg Gothár először megtalálta a saját szerzői stílusát, és azután lett posztmodern Esterházy Péterrel együtt (Idő van, Tiszta Amerika), Reisz Gábornál ez fordítva történik. A két rendezőt mindenképpen összeköti az a törekvés, hogy nemzedéki hangulatfilmeket készítsenek, de most még elválasztja, hogy Reisz túlságosan ragaszkodik a konkrét idézetekhez. Sokszor harsányan röhögős, de néha már fárasztó, ahogy klasszikus egyetemes filmtörténeti referenciák kerülnek vászonra a humorforrás kedvéért.
Van olyan jelenet is, ami egy közepesen szórakoztató, pár napig vicces youtube mashup színezetét ölti, pl. a Sztálin-Arany hasonlat. Az ilyen ambivalens szerzői megoldásokért kár, ezeket érdemes lenne átrostálni. Mégis úgy érzem, a rendező inkább többé, mint kevésbé helyezi el biztos kézzel őket a Rossz versek cselekményében. Ha csak hangulatfestő funkciójuk van, maradhatnak a kényelem kedvéért, de úgysem ezeket raktározza el a néző, legalábbis én nem.
Elraktározódnak viszont a roppant erős "vágás nélküli" átmenetek. Reisz olyan szinten képes átélhetővé és generációsan jelentőssé tenni a vizuálisan egymásba fonódó tér-idő ugrásokat a narratíván belül, ahogy jelenleg egyetlen magyar filmrendező sem. Legutóbb nagyjátékfilmben csak Olivier Dahan Piafjában láttam egyetlen hasonlóan súlyos drámai jelenetet (de szóljatok, ha láttatok még ilyet, mert nagyon megnézném): Marcel Cerdan halálhírének fogadása a hálószobában, majd a művésznő gyötrődő kilépése a bejárati ajtón túl rá váró színpadra. Sajnáltam is, hogy a rendezői vízió csak odáig tartott ki. Sorozatban ugyanilyen átütő volt legutóbb az Euphoria című HBO-produkció (amelynek részben Rév Marcell vezető operatőr stílusa szabta meg a vizuális-narratív koncepcióját).
Ahol Reisz Gábor víziója a legerősebb, az az egymásba fonódó Nyolc és fél-szerű keverék dramaturgia, amelyben négy korosztály folyamatosan reflektál egymásra. Ebben nekem a legkedvesebb nem a nosztalgiafaktor volt, hanem inkább a jelenidejű történések: a Margit-hídon keresztülhurcolt ajtóval előadott "performansz", vagy a családi asztalnál lejátszódó politizálgatás a vérnyomásmérő slusszpoénjával. Ott voltam, átéltem. Ezek olyan időtlen, élményszerű betétek, amilyeneket Nóti Károly írt a két világháború között mondjuk a Hyppolitba, a Meseautóba, vagy bármelyik karakteres komédiába.
Ha ezen a szürreális vonalon halad tovább, és nagyobb hangsúlyt fektet a tágabb kelet-közép-európai élményvilágra (mert sajnos sok mindent csak mi, magyarok érthetünk), még az is előfordulhat, hogy a régió Y-generáció megtalálja a maga nagyjátékfilmes hírmondóját. Két fokkal jobb dialógusírót ajánlanék hozzá, mondjuk egy olyat, amilyen jelenleg Armando Iannucci, hogy még egy kicsivel közönségbarátabb legyen.
72 Rossz versek (2018)
Miután barátnője, Anna, aki éppen Párizsban tölti ösztöndíjas éveit, szakít vele, Tamás élete darabjaira hullik. A harmincas évei elején járó férfi a múltba merülve... több»
Szereplők: Niels Schneider, Szabó Domokos, Kovács Zsolt , Hajdu Szabolcs, Reisz Gábor
