Igazán hatásos egy horrorfilm

2024.05.29 10:06 Kóborló Olvasottság: 667x

7

2020-ban egy tucatnyi ember jelentkezett egy olyan vizsgálat elvégzésére, hogy tudományosan is bizonyosságot nyerjen az a tény, hogy mely horrorfilm volt a legnagyobb hatással a nézőkre. Nos eme lista élére akkor a Sinister című film került, amin jómagam kissé meglepődtem, és talán e dolog miatt gondoltam arra, hogy újranézem jelen alkásunkat, hogy vajon tényleg ennyire félelmetes volt-e eme produkciónk. Persze második nekifutásra azért minden horrorfilm veszít némiképp az erejéből, hisz az ijesztésekre szánt jelenetekre emlékszünk már, de azt kell hogy írjam, hogy a Scott Derrickson rendezésében készült Sinister egyáltalán nem az olcsó hatásvadász jump scare-ekkel kívánt operálni, hanem elsősorban inkább a hangulatával, és hogy a kellő pillanatokban hozza rá a nézőire a frászt. Na de lássuk hát, hogy milyen is lett a Sinister című film!

Már akkor is elnyerte a tetszésemet eme film, amikor évekkel ezelőtt először találkoztam vele, és hát be kell hogy valljam, második megtekintésére sem igazán vesztett túl sokat az erejéből, ezáltal pedig ki is merem azt jelenteni, hogy a Sinister című film egy valóban hatásos horrorfilm lett, de számomra biztos, hogy nem a legfélelmetesebb, amit valaha is láttam.

Egy nagyon érdekes forgatókönyvet hoztak össze a film forgatókönyvírói (C. Robert Cargill és Scott Derrickson), ugyanis azon gondolkodtam, hogy vajon egyes történetbéli elemek kibontására azért nem szántak elegendő figyelmet a történet megalkotásakor, hogy ezzel is mélyítsék a nézőiben az ismeretlentől való félelemkeltés forrását, avagy csak azért nem, mert akkor bőven még legalább félórányi játékidővel hosszabbra kellett volna venni a film műsoridejét. Persze tulajdonképpen nincs is ezen mit sokat gondolkodni, hisz a filmbéli Bughuul-unk (Nicholas King) valóban nem jelenik meg sokszor a cselekményben, de az a bizonyos baljós jelenléte mindvégig érezhető. Érdekes még a Sinister történetében az is, hogy igencsak komótos tempóval halad jelenetről jelenetre, és úgy igazán, még a film végére se pörögnek fel brutálisan az események, hanem csak haladnak a maguk által kikövezett medrükben. Persze lehetséges, hogy mindezt csak azért éreztem így, mert a film története tulajdonképpen sok apróbb puzzle-darabkából épül fel, és hát a kirakós utolsó darabkáit is csak a film legvégén kapjuk meg. Tehát jómagam egyáltalán nem találtam túlontúl pörgősnek a film történetét, de szerencsére mindezt kellő mértékű érdekességgel és nagyon erős komor hangulatvilággal tudták ellensúlyozni nálam készítők.

Térjünk egy kicsit rá a film karaktereire, mert talán itt éreztem a legnagyobb hiányérzetet a Sinisterben. Az Ellison Oswaltot alakító Ethan Hawke félelmetesen nagyon játszik a filmben, és bár igaz, hogy a történet szempontjából ő a legfontosabb karakter, de az alakítása olyan szinte messze lekörözi a film további szereplőinek a jelenlétüket, hogy mintha azok ott sem lennének, ezáltal pedig jómagam nem tudtam félteni a filmbéli komplett családot össze tagját, ráadásul nem is igazán kapnak elég teret és játékidőt ahhoz, hogy ezt az érzést, akárcsak minimálisan is megváltoztassák bennem.

A Sinister messze nem a technikai megoldásaival akart kiemelkedni a horrorfilmek sokasága közül, hanem sokkal inkább egy olyan dologgal, amit sajnos oly ritkán láttok eme műfajon belül, méghozzá hogy egy olyan atmoszférát hozzon létre a film alatt, aminek a nézője is a részesévé váljon egy idő után, és hogy egy kicsit kellemetlenül is érezze magát majd eme atmoszférában. Súlyos és sokszor erősen nyomasztó hangulata révén biztos, hogy nem egy könnyed horrorfilmes élményt biztosít a Sinister a nézőjének, amelyhez ráadásul elképesztően jól passzolnak a filmbéli hangok, hanghatások és azok a minimális zenei betétek, amelyet Christopher Young munkásságának köszönhetjük.

Mindent egybevéve a Sinister egy rendkívül erős horrorfilm volt, ami bőven-bőven megérdemli szinte az összes dicsérő és méltató kritikát. Az én szememben is erős négy csillagos alkotás volt.