Először is nagyon köszönöm a jegyeket a szerkesztőségnek!
Napjainkban nem bővelkedik a kínálat minőségi produkciókból, de ebből a felhozatalából azt hiszem, kifejezetten jól sikerült a választás! Igaz ugyan, hogy nem bíztam a véletlenre, hiszem a számomra már kétszer is jól vizsgázott franchise mellé tettem le a garast. Persze mostanában ez sem garancia a jó szórakozásra; a sok éve tartó filmiparra jellemző alkotói-jellembéli válság bármilyen jól működő univerzum nimbuszát képes egy-kettőre sárba tiporni némi további bevétel reményében; mi több, egyenesen meggyűlöltetni egykor jól csengő címeket a nagyérdeművel. Szerencsére a Sonic 3 esetében a kivétel ismét erősíti a szabályt!
Tüskés testű kis kék villámunk már a 90-es évek óta különleges helyet foglal el a szívemben, és bár korunk szellemiségéből adódóan tapasztalataim alapján a legtöbb – mit szépítsem, szinte az összes – filmsorozat részről részre hanyatló minőségű tendenciát mutat; mégis a Sonic nevével fémjelzett üdítő kivétel volt számomra. Talán pont azért, mert nem tettem túl magasra a lécet egy oldszkúl 16 bites videójáték adaptációval szemben. Azt viszont olyan magasan megugrotta, hogy csak lestem! Szerintem nem lövök nagyon mellé azzal az állításommal, hogy a játék rajongóinak épp olyan remek kikapcsolódást nyújtott, mint annak, aki csak a gyerkőccel ment egy jó családi mozit meglesni. Totálisan szerethető és azonosulható karakterek, nem túl nagy ívű, de azért létező történet, karakterfejlődés és persze humor a köbön! Ráadásul nem az alpári fajta, hanem a jó kis agyas adok-kapok némi szóvicc bűnözéssel felütve. A folytatásban ugyan néhol kicsit feljebb tekerték a pótmétert, ami a ripacskodást illeti; ellenben a befejezése a japán animék hangulatát idézte számomra, időnként szabályszerűen kapkodtam a levegőt. Mintha frankón visszarepültem volna a gyerekkorba! Szóval személy szerint komoly minőségbeli visszaesést nem írtam a második felvonás számlájára, sőt!
Aztán elment újabb bő 2 év, és azzal a kellemes szájízzel, amit az eddigi két rész megtekintése megalapozott, de azért komoly elvárások nélkül huppantam le újra a vászon elé. Eleinte nem voltam túlzottan elragadtatva a kissé sablonosnak tűnő alaphelyzettől, ám ahogy bontakozott ki a cselekmény, úgy húzott be a szériára jellemző nem túl csavaros, de annál bájosabb atmoszféra, amely ezúttal is a (most már) megszokott arányokkal operál. Külön említést érdemel a – számomra – ritkaságszámba menő mennyiségű poén és utalás. The Chemical Brothers... meg is feküdtem! ’N Sync meg Madonna? Ryan Reynolds bek*phatja! Hó! Így kell ezt stílusosan csinálni!
Szóval a kis kék dezsnyó engem újfent megvett kilóra, bár minden folytatás ilyen színvonalon tudna teljesíteni! Ha lenne mód, az egyedisége okán én 4 és fél csillaggal méltatnám az alkotást, így azonban sajnos csak 4 jut neki, mivel azért mégsem egy korszakalkotó eposz, na. Megítélésem szerint viszont kiemelkedően jónak számít az utóbbi idők filmes terméséből.
Apropó, kis színes érdekesség, hogy eredeti nyelven Keanu Reeves szolgáltatja Shadow hangját, míg a magyar szinkronban stílszerűen László Zsolt hangján szólal meg a fekete süni. IYKYK.
