Hófehérke varázslatos története egy olyan univerzális tündérmese, mely már évszázadok óta velünk van. Ma ismert formájának első írásos feljegyzése a Grimm testvérekhez köthető, akik az 1812-ben megjelent (és 2005-ben a UNESCO Világörökség részévé nyilvánított) Gyermek- és családi mesék című mesegyűjteményükben szerepeltették Hófehérke történetét olyan mesékkel egyetemben, mint a Hamupipőke, Csipkerózsika, A libapásztorlány vagy Az aranymadár.
Írásos formában tehát már több mint 200 esztendeje kultúrkincsünk részét képezi, a gyökerei pedig még régebbre nyúlnak vissza. Új életet a Disney 1937-es rajzfilmfeldolgozása lehelt belé. A mára már ikonikussá vált Hófehérke és a hét törpe lassan 90 éves: nemcsak újra megismertette és megszerettette a világgal Hófehérke történetét, melyen azóta generációk nőttek fel, de ez volt a Disney legelső rajzfilmje.
Igen, a Disney-t, mely varázslatos meséivel és gyermekműsoraival generációk gyerekkorát aranyozta be, Hófehérke indította el, egyúttal ő volt az első a máig egyre népesedő, és világszerte kislányok millióit elbűvölő Disney-hercegnők sorában.
Hófehérke tehát kétségkívül a Disney egyik legfényesebben ragyogó csillaga, így nem is volt kérdés, ő is meg fogja kapni a modernizált, élőszereplős feldolgozást, a stúdió többi nagy klasszikusához hasonlóan. Az 1937-es Hófehérke és a hét törpe mondhatni tökéletes, de vitathatatlan, hogy egy másik kor szülötte. Éltes kora érződik, akkor is, ha ez semmit nem vesz el az értékéből.
Egy hozzáértéssel kezelt modernizált változat kétségkívül hozzá tud tenni egy ilyen volumenű klasszikus hírének öregbítéséhez azáltal, hogy újabb generációkkal ismerteti meg, és újra divatossá teszi az alapművet. Minden a megvalósításon múlik tehát.
És el is érkeztünk jelen alkotáshoz, Marc Webb 2025-ös, élőszereplős Hófehérke remake-jéhez. Idáig sajnos masszív gyűlölethullámokon, lejárató kampányokon és botrányokon át vezetett az út, de végre elérkeztünk a bemutatóhoz.
Marc Webb és a forgatókönyvet jegyző Erin Cressida Wilson több ponton is kibővítette és felújította a történetet. Az első változtatás – amiért a film a legtöbb kritikát kapta – Hófehérke személyét, külsejét érte, ugyanis a kolumbiai származású Rachel Zegler kelti őt életre. És ahogyan korábban A kis hableány esetében, úgy most sem vesz el semmit a történetből a főszereplő bőrszíne, sőt Rachel Zeglerhez kifejezetten illik a szerep.
A film a rajzfilmtől eltérően egy kicsit hosszabb felvezetést ad Hófehérke előéletéről. A lány (aki a nevét a születésekor tomboló hóvihar után kapta) egy igazságosan és szilárd értékrend szerint uralkodó királyi pár gyermeke, akik kezdetektől fogva az uralkodásra oktatják őt – a tanítás alapjait persze a szeretet, az önzetlenség, az empátia és összességében a jóra való fogékonyság adja.
Így a birodalomban jólét és béke honol, és mind a nép, mind a királyi család idillikus életet élnek. Aztán egy nap a jóságos királyné megbetegszik, majd meghal. Nemcsak a félig árván maradt Hófehérkére, hanem az egész birodalomra sötét idők köszöntenek, mikor az özvegy király újraházasodik.
A gonosz mostoha színre lépésével kezdetét veszi a jól ismert mese, új elemekkel kiegészítve. A gyönyörű, ám romlott királynő nemcsak Hófehérkét taszítja cselédsorba, hanem a politikai hatalmat is magához ragadja, és elnyomó diktátorként uralkodik. Hófehérke aggódik a nép sorsa miatt, és segíteni szeretne a szenvedőkön – egyébként is élénken élnek még benne szülei tanításai az igazságos uralkodásról.
A szerelem alapvetően nem foglalkoztatja, de a véletlen folytán összetalálkozik a királynő zsarnoksága ellen szót emelő lázadók vezetőjével, akik még mindig azokhoz az értékekhez hűségesek, melyeket Hófehérke szülei is képviseltek.
Olyan változtatások ezek, amik abszolút nem fekszik meg a gyomrot, és kellően szolidan, meseszerűen vannak ábrázolva ahhoz, hogy fájdalommentesen elvegyüljenek a klasszikus elemek között.
Van egy jelenet, amiben nyíltan ütköznek Hófehérke és a királynő eltérő politikai nézetei, de a cselekmény katalizátora most is a jól ismert konfliktus: a varázstükör szerint már nem a hiú királynő a legszebb a vidéken. És hiába egy komplett diktátorállamot épített ki, a királynő gyenge pontja még mindig a szépsége.
Kiadja tehát a végzetes parancsot a vadásznak, aki az erdőbe csalja Hófehérkét, ám végül megkegyelmez neki (a vadkan szíve helyett azonban csak egy almát ad át a királynőnek a ládikában, az alma viszont ezúttal a király igazságos uralmát szimbolizálja). Hófehérke a sötét erdőn átkelve eljut a hét törpe házához (akiket most egyszer sem neveznek törpéknek, és CGI-vel keltik életre őket).
Az 1937-es rajzfilm szívét leginkább a törpékkel közös jelenetek adják. A filmben is fontos szerepet kapnak, mégha kicsit át is alakult a Hófehérkével való kapcsolatuk. Néhány ikonikus jelenet megmaradt, pl. a bányában való munka és a hazafelé vonulás a Heigh-Ho című dalra, de néhány kimaradt, pl. kézmosás, vagy Hófehérke nem egyedül takarítja ki a házat, hanem a törpékkel együtt, összefogásra és csapatmunkára ösztönözve őket.
A rajzfilmben Hófehérke egyfajta anyapótlék, és kicsit talán plátói szerelem is a törpék számára. Ehhez képest itt inkább igaz barátokká, szövetségesekké válnak egymás számára. Ezek is abszolút befogadható változások, persze a törpékkel közös jelenetek most is a film legjobban működő elemei, és néhány közös jelenettel többet is elbírt volna a cselekmény.
Legnagyobb változtatáson a rajzfilmbéli herceg esett át, aki itt már nem is herceg. Rangjáért cserébe némi karakter-rehabilitáción esett át: Jonathan az erdőben bujkáló királypárti ellenállók vezére, egy Robin Hood-szerű figura. Míg a rajzfilmben mindössze 2 röpke jelenete volt, addig itt egy saját mellékszálat, és jóval több játékidőt kap, így a szerelmi szálnak van ideje kibontakozni.
A lázadók és a királynő katonái közötti csatára is sor kerül, de a királynő a végső megoldást most is a cselben, vagyis a mérgezett almában látja. Rút boszorkává változtatja magát, és felkeresi Hófehérkét a hét törpe házában. Míg a rajzfilmben Hófehérke elsősorban azért fogadja el az enyhén szólva is gyanús öregasszony almáját, mert az a kívánsága teljesülését, azaz a herceg szerelmét ígéri neki, addig itt azért, mert a boszorka Hófehérke gyenge pontjára, a szülei emlékeire hat: az igazságos király és királyné valaha rendszeresen összegyűjtötték az almákat, amiből pitét sütöttek, és a rászorulóknak adták őket. Az öregasszony ennek a régi szokásnak – mely valaha egyet jelentett a szeretettel és a jósággal – a nevében kínálja fel az almát a lánynak.
A tragédia bekövetkezik, de Jonathan és Hófehérke korábban már szárba szökkenő szerelme, valamint a kisebb időintervallum elveszi a rajzfilm ma már kérdéssé váló momentumának élét, ahol az 1 éve tetszhalott állapotban lévő lányt a korábban mindössze egyszer látott herceg csókolja életre.
És itt nem a herceg – illetve az erdei lázadó – csókja hozza el a boldog befejezést. Miután Hófehérke visszatér az élők közé, elindul, hogy visszavegye a birodalmat a királynőtől, ami csakis úgy sikerülhet neki, ha a sanyargatott nép öntudatra ébred, és korábbi életükre visszaemlékezve a jóval győzik le a rosszat. Ahogy egy igazi tündérmesében, a jó győzedelmeskedik a gonosz felett, és a belülről fakadó szépség győzi le az üres és rideg szívet.
Igen, a film egyik tanulsága kimondottan az, hogy az igazi szépség belülről fakad. Egyszerű, talán már sablonosan hangzó, mégis megcáfolhatatlan, örökérvényű tanulság ez. Ami nagyjából igaz az összes újonnan felvetett témára, amiket a film érint: szeretet és megértés mint vezérelvek, mások irányába mutatott empátia, a széthúzás és a megfélemlítés mint politikai eszközök, és ezek veszélyei, az elnyomás lerázása, a kisemberek hangjának hallatása. Csupa átélhető és azonosulható téma és üzenet.
A sokat kritizált Rachel Zegler alakításával nincsenek problémák, a színésznő felnő a feladathoz, és megtalálja a középutat az autentikus, bájos, jószívű, kedves és naiv, valamint a kicsit modernebb, ambiciózus, saját sorsát alakítani kívánó és tudó, a nép érdekében aktívan cselekvő Hófehérke között. Alapvetően egy teljesen szerethető Hófehérkét hoz, aki elég autentikus ahhoz, hogy igazi Disney-hercegnő legyen, de elég karizmatikus ahhoz, hogy a modern elvárásoknak is abszolút megfelelő, újhullámos Disney-hercegnők sorába is illeszkedjen.
Gal Gadot a gonosz mostoha szerepében kissé banális, szinte teljes egészében a mesebeli gonoszt kelti életre, és csak egyszer-kétszer villan meg (pl. van egy emlékezetes monológja a rózsáról és a gyémántról mint uralkodótípusokról, illetve amikor rút boszorkánnyá változik). Ezeket leszámítva szinte kockáról kockára másolják a jelenetei a rajzfilmbéli jeleneteket, pedig lett volna potenciál abban, hogy valami merőben újat mutassanak a gonosz mostoha sztereotipikus, maníros figurájáról. Mindenesetre Gal Gadot gonosz királynőjére így sem lehet haragudni.
A hét törpe megjelenése a CGI-nak köszönhetően teljesen szürreális. Nem kimondottan zavaró a megjelenésük, de valahol félúton vannak a meseszerű és a valósághű között – nem annyira meseszerűek, hogy teljesen elvont varázslényekként gondoljunk rájuk, de nem annyira élethűek, hogy húsvér karakterekként. Ugyan nem bántják a szemet, de célra vezetőbb lett volna őket vagy egyik, vagy másik irányba elvinni. Kuka és Hófehérke közös jelenetei azért így is meghatóra sikeredtek.
A film vizualitása meggyőző, egy színes-szagos mesevilágot teremtettek, amiből csak a törpék lógnak ki valamelyest. Egyébként gyönyörű tájakat, képeskönyvbe illő erdőt, fotorealisztikus állatokat, autentikus jelmezeket és látványos zenés-táncos koreográfiákat kapunk. A klasszikus dalok újfent jól hangzanak, az új dalok belesimulnak a nagy egészbe.
Hófehérke modern érába való átültetése, ha nem is 100%-ig hibamentesen, de szerethetően, a nagy klasszikus értékeinek sérülése nélkül sikerült. A nagy előd legfontosabb értékeinek átmentése sikeresen megtörtént, a modern adalékok befogadhatóak, a változtatások nem zavaróak, azaz Marc Webb filmjében egy olyan remake-et köszönthetünk, amely pontosan azt teszi, amit egy remake-nek tennie kell: elég nosztalgikus ahhoz, hogy megszólítsa a régi rajongókat, de elég újítást eszközöl ahhoz, hogy a modern kor igényeihez igazodva meg tudja szólítani az újabb generációkat is.
