A Lilo és Stitch a Disney-reneszánszt követő éra egyik legsikeresebb filmje volt, melyet ma már klasszikusként tartunk számon. Az árván maradt kislány és a Földre tévedt űrkutya barátságának története 2002-ben gyerekek és felnőttek szívét egyaránt megolvasztotta, és egy egész generációnak tanította meg az örökérvényű leckét az Ohana fontosságáról és értékéről. A szeretnivaló páros közös kalandjai folytatás, sorozat, videójáték, sőt anime formájában is folytatódtak az évek során, egy kisebb franchise-t körvonalazva. Ennek legújabb darabja pedig – megannyi Disney-klasszikus nyomdokain – egy élőszereplős remake.
Igen, mindannyiunk kedvenc csillagkutyája 23 év után ismét a mozivásznakon, ezúttal Dean Fleischer Camp rendezésében, élőszereplőkkel, a modernizált igényekre szabva, régi báját azonban megőrizve.
A sztori változatlanul a jól ismert, kedves-bús történet: valahol a végtelen világűrben az őrült tudós, Jumba egy kísérleti lényt hoz létre, akit csak 626-os néven emlegetnek. A Galaktikus Tanács veszélyesnek ítéli a lényt, és örök száműzetésre ítéli, ám az agyafúrt kis lény megszökik, és a Föld nevű bolygón, azon belül is a Hawaii-szigeteken landol.
Történetesen itt él a kozmikus krízishelyzetről mit sem sejtő, elárvult, magányos és kirekesztett kislány, Lilo, akit szüleik halála után éppen csak a felnőttkorba lépő nővére, Nani nevel. A gyásszal, magánnyal és a gyámügy zaklatásával egyaránt küzdő kis család ugyan megfogyatkozott, de Lilo és Nani igyekeznek észben tartani néhai szüleik tanítását az Ohanáról. Ami azt jelenti, család, és a családból senkit sem hagyunk magára, vagy felejtünk el.
A számtalan nehézség között a kis Lilo csak egy dologra vágyik: egy igaz barátra, és nem is sejti, hogy a kívánsága hamarosan teljesül. Ugyanis Lilo rövidesen találkozik 626-ossal, aki a helyi állatmenhelyen bujkál üldözői, Jumba és Pleakley elől. Lilo természetesen a fura, kék bundájú "kutyát" választja, és el is nevezi Stitch-nek.
A két rosszcsont innentől kezdve elválaszthatatlan, és miközben módszeresen lerombolnak mindent, amit Nani próbál felépíteni, észrevétlenül megkapják egymástól azt, amire mindketten vágynak: igaz barátságot, igaz szeretetet, az összetartozás, az otthon, a család biztonságát... Egyszerű, talán sablonos is, mégis gyönyörű és szívhez szóló.
Dean Fleischer Camp remake-je az a fajta remake, ami nagy-nagy tisztelettel nyúl a nagy elődhöz, és a direktor bölcsen meghagyta mindazt, ami az eredeti rajzfilm szívét-lelkét adta: Lilo és Stitch megható kapcsolatát, Lilo és Nani bonyolult, ám mélyen emberi drámáját, a karakter-dinamikát és a főbb üzenetet is.
Itt-ott eszközölt ugyan változtatásokat, ám ezek alapvetően belesimulnak a nagy egészbe, és többnyire valóban csak a modernizációt vagy épp a földhözragadtságot és logikát szolgálják.
Néhány szereplőt kihagytak, pl. a rajzfilmből emlékezetes Gantu kapitányt, és behoztak néhány új mellékszereplőt, pl. a Tia Carrere által alakított gyámügyest, akivel kicsit életszagúbbá és kézzelfoghatóbbá tették a testvérek drámai helyzetét, hiszen a gyámügyisnek cseppet sem kinéző Kobra Bubbles a rajzfilmben is inkább a humort szállította a komolyabb szerepe ellenére is.
Jumba itt átveszi Gantu szerepét is, és ő lesz a fő ellenlábas, így elmarad a rajzfilm végi aranyos pálfordulása, de ezt a változtatást még elbírja a film. Jumba és Pleakley a játékidő nagy részében emberi álcában láthatóak a rajzfilmmel szemben, ami szintén logikusnak tűnik.
Néhány mellékszereplő háttérbe szorul – pl. David nagyobb pillanatai kihagyásra kerültek –, néhányan pedig sokkal mélyebb ívet kapnak, pl. Nani a film abszolút nyertese, hiszen nemcsak mélyebb árnyalást, mélyebb motivációkat kapott, hanem jelentősen aktívabb szereplő is lett. Az őt alakító Sydney Elizabeth Agudong pedig igazán jó munkát végzett, és egy hús-vér karaktert vitt vászonra, teljesen hiteles drámával.
A Lilot alakító Maia Kealohara sem lehet panasz, hiszen sikerült átadnia a karakter érzékeny oldalát, az árva, elfogadásra, szeretetre és vigaszra vágyó kislányt, valamint az örökmozgó rosszcsontot. A Stitch-csel és a nővérével, Nanival való kapcsolata kellően meghatóra sikeredett, a karakter maga pedig szerethető.
Stitch, a szuperaranyos űrkutya sem okoz csalódást: a CGI megjelenítése szép és kidolgozott, nem esik le a vászonról, és nem is szúrja a szemet. Abszolút hozza a rajzfilmben nyújtott cukiságot, elevenséget és vagányságot is (talán egy Elvises jelenetet is elviseltünk volna tőle), és természetesen itt is remek párost alkotnak Liloval együtt.
A finálé kissé nyugodtabb a rajzfilmhez képest, és a happy end is másképp jön el – kicsit keserédes, ám jóval földhözragadtabb módon. Ezen remake kétségkívül a jobban sikerült remake-ek közé tartozik, sőt megtalálható benne a jó remake-ek receptje: az eredeti szellemiségére támaszkodik, nem eszközöl radikális változtatásokat, ahol változtat, ott nem fáj, vagy még üdítően is hat. Ismeri és tiszteletben tartja az alapmű rajongóit, és úgy szólítja meg az újabb rajongókat, hogy az alapműre irányítja a figyelmet.
akció | családi | dráma | fantasy | kaland | sci-fi | vígjáték
A Lilo és Stitch – A csillagkutya Dean Fleischer Camp rendezésében a Disney 2002-es animációs klasszikusának élőszereplős újragondolása. A történet egy magányos hawaii... több»
Szereplők: Zach Galifianakis, Hannah Waddingham, Jason Scott Lee, Chris Sanders, Tia Carrere
