CSaba

Vizuálisan megnyerő, őszinte és tényleg személyesnek ható film lett az Árva, és talán nem kell senkit figyelmeztetni rá, de azért mégis megteszem: ez nem a hollywoodi látványfilmek tempóján edzett nézőkhöz szól, hanem azoknak, akik szeretnek egy kicsit merengeni, akik keresnek valamit egy filmben a puszta kikapcsolódáson kívül. Ők kétségkívül találni is fognak benne valamit, amit magukkal vihetnek a moziteremből. Személy szerint szurkolok a filmnek, hogy kerüljön be az Oscar-nevezettek közé.

Engem nagyon hidegen hagyott, mert túl sokszor éreztem, hogy „ehh, ilyet már láttunk”. Maga a „Bosch‑érzés” üresen koppant: kevés újítást hozott. Persze vannak izgi hullák meg felfestett nyomok, de amúgy elég egysíkúnak éreztem. Ha épp nincs jobb, talán megnézed – de nekem nem kell újból.

Nagymamás hangulat, de nem az a nyálas fajta – sokkal inkább, mint egy galéria a múltból, ahol minden porszem egy titok. Héléne Vincent tényleg odateszi magát, ám az egész film alatt ott motoszkál a kérdés: tényleg véletlen volt, vagy valami sötétebb? Pont ez az ambiguous feeling teszi izgalmassá!

Ez a film tényleg olyan, mintha személyesen sétálnál a provence-i hegyekben: lenyűgözően szép tájak, de mögötte érződik a fizikai megpróbáltatások valósága. A főszereplő belső átalakulása egyszerre elgondolkodtató és megható.

Vegyes érzéseim vannak ezzel kapcsolatban. Egyrészt nagyon tetszett a retro horror hangulat és a zenék – tényleg visszaadják a korszak feelingjét. Másrészt viszont maga a történet nem nyűgözött le annyira. Voltak jó fordulatok és feszültséggel teli jelenetek, de néhány dolgot eléggé előre lehetett látni. A karakterek közül egy-kettőt megkedveltem, de voltak sablonos figurák is, akiket nem tudtam komolyan venni. A látvány és a gore rendben volt, néhol kifejezetten kreatív megoldásokkal találkoztam. Mindent összevetve egyszer simán élvezhető, de szerintem nem lesz kultikus darab. Ajánlom egy esti borzongáshoz, de az biztos, hogy nem tökéletes.