A Visions című 2015-ös évi misztikus thriller-horror arra példa, hogyan lehet egy egyszeri, jól átgondolt, viszonylag eredeti alapötletre ügyesen felhúzni egy egész filmet.
Előrebocsátom, hogy ez a produkció nem fogja szerintem megváltani a világot, de gondolom, hogy nem is akarja. Egy korrekt, egyszeri megtekintésre kiválóan alkalmas, kellemesen borzongató alkotás kíván lenni, és ez többé-kevésbé össze is jön neki.
Gyorsan ugorjunk is a történetre.
Eveleigh nevű főhősnőnk (Isla Fisher) karambolozik, amit nagy traumaként él meg, főként abból kifolyólag, hogy a balesetben egy másik, számára ismeretlen hölgy is megsérül, ráadásul a hölgy kisbabája meghal. Egy évvel az eset után Eve teherbe esik, és a férjével, Daviddel (Anson Mount) egy gyönyörű és egzotikus szőlőültetvényre költözik, hogy csak a bortermelésből éljen.
De nem sokkal ezek után Eveleigh-et azonban hamarosan félelmetes és megmagyarázhatatlannak tűnő látomások kezdik el kínozni.
A Visions című filmet kicsit karikírozva úgy lehetne a hajánál fogva megragadni, hogy a játékidő bő háromnegyed részében a nagy, unalmas, klisés középszer filmje, amely tényt csak a finálébeli, leleplező erejű csavar helyez más megvilágításba.
Ez a fordulat viszont valóban kifejezetten jól sikerült.
Patentül beleilleszkedik a történetbe, érződik, hogy nem egy utólagosan előráncigált, illetve a sztorihoz erőszakosan hozzáragasztott csavarról van szó, hanem előre megkoreografált csattanóról.
Forgatókönyvíróként (jelen esetben két emberről, L. D. Goffiganről és Lucas Sussmanről beszélünk) persze lehet büszkének lenni a film végi áthangsúlyozódásra, de lehet szégyellni az első óra kissé erőtlen poroszkálását is, attól függ, melyik oldalt érezzük jelentősebbnek.
Na de nem csak a forgatókönyvírón áll vagy bukik a film, optimális esetben a rendező, az operatőr, a vágó, a zeneszerző és a színészek is sokat tudnak hozzátenni vagy éppen elvenni a filmélményből.
Rendezői munka illetve egyéb közreműködők szempontjából a „rendben, de nem túl emlékezetes” jelzős szerkezet volt az, ami elsőre eszembe jutott az alkotásról.
Amikor utánanéztem a rendezőnek, Kevin Greutert nevére bukkantam, aki direktorként az általam nem túl acélosnak minősített Jessabelle, valamint a hasonlóan gyenge Fűrész 3D és Fűrész 6 című alkotásokat jegyzi.
Mit is mondhatnék?
Egy újabb iparosmunka egy közepes képességű iparostól.
A színészek kissé közepes teljesítményt nyújtanak. Isla Fisher játéka színtiszta B-kategória, Anson Mountot pedig inkább tudnám elképzelni középkori, páncélos harcosnak, mint békés bortermelőnek, bármennyire is jámbornak írták meg a szerepét.
A casting egyébként is neuralgikus pontja a filmnek, hiszen a sorozatok világából érkező „húzónevek” (Jim Parsons, Eva Longoria) gyakorlatilag biodíszletként asszisztálnak az eseményekhez, karakterük totálisan egydimenziós, a szerepük meg jóformán semmi.
Pedig Eva Longoria tudna mit csinálni azért a képernyőn.
Mivel egy horrorfilmnek szánt produkcióval van dolgunk, érdemes lenne néhány szót ejtenem a film horrorisztikus aspektusairól is.
Bevallom, azért nem sok ilyenről tudok beszámolni. Egyrészt ott vannak a víziók, bár néhol tényleg hideglelősek (pl. az ágy keretének torzulása), érthető okokból egy idő után már nem igazán tudtak felkavarni – hiszen csak hallucinációk, nem kézzel fogható történések.
Másrészt gore jelenetek nem nagyon vannak a filmben: ami gyilkosság történik (főként a film végén), az is inkább kissé súlytalannak tűnik, mint ütősnek. Ez egyrészt abból fakad, hogy a szereplők vagy kidolgozatlanok, vagy nem túl szimpatikusak, vagy – mint már említettem – szinte csak díszletekként mozognak, másrészt pedig abból, hogy az operatőr elég szemérmesen közvetíti a brutálisabb eseményeket – egyetlen jelenet kivételével. Ami viszont jól működik az alkotásban, az a paranoia és az állandó találgatás.
Az én érdeklődésemet szinte végig az tartotta ébren, hogy vajon mi lehet az oka ezeknek a vízióknak, folyton elméleteket állítottam fel.
Bár nincsenek igazi red herring kombinációk a produkcióban, engem néhány apró rezdüléssel sikerült félrevezetniük az alkotóknak, ami, bevallom, elég ritka.
Egy ideig komolyan gyanúsítottam egy-két ártatlan szereplőt, és azt hittem, hogy egész más motivációja lesz a gonoszoknak. Mindezt összességében jó pontnak könyveltem el magamban.
Egyebekben azért nem sok kiemelhető momentumát tudnám megnevezni a filmnek. Az anyaság témaköre nincs benne különösebben kihasználva, ehhez sajátos mondanivalót nem társít a rendező, ami egy ziccer is lehetett volna.
A bűntudatról sem tud következetesen szólni a film, én legalábbis nem láttam meg benne ilyesfajta értékeket. Mondanivaló szintjén tehát elég szimpla élményt nyújt a produkció.
Azt mindenképpen ki kell emelnem, hogy aki látta a francia A betolakodó (Inside/À l'intérieur – 2007) című horrort, annak ténylegesen lesznek kísértetiesen ismerős elemek a Visions történetben.
Azt is mondhatnám, hogy jelen kritikám tárgya A betolakodó expoitation-jellegű vérgőzös szélsőségektől mentesített, megalkuvóbb, kissé csendesebb, könnyebben emészthetőbb, de könnyebben is feledhető változata, amit csupán egyetlen történet béli csavar ment meg a teljes középszerűségtől.
Kevin Greutert jobb filmet készített az előző alkotásánál, a Jessabelle-nél – de csak egy kicsivel. Klisé, néha leül, de egynek elmegy ez a film is.
Halovány négy csillag.
Legalább a muffin, amit ettem, finom volt.
52 Visions (2015)
Egy fiatal nő férjéhez költözik, aki egy szőlészetet igazgat. Rövid időn belül különös látomások kezdik kísérteni az állapotos asszonyt...
Szereplők: Jim Parsons, Isla Fisher, Eva Longoria, Joanna Cassidy, Gillian Jacobs
