Beatrix Potter több mint 100 éves klasszikusa a múlt századbéli Anglia festői vidéki tájaira kalauzol, szereplői pedig a helyi élővilág állatai. Egyik legnépszerűbb figurájának, Nyúl Péternek a történetét 1893-ban vetette papírra először egy levél formájában, és majdnem pontosan 100 évvel később, 1992-ben adaptálták először képernyőre egy rajzfilmsorozat formájában. 2018-ban (azaz mintegy 125 évvel később) pedig egy teljesen modern, CGI-technológiával készült, félig animált, félig élőszereplős feldolgozást kapott. Pontosabban külcsínyét tekintve abszolút modern volt a 2018-as Nyúl Péter, azonban hangulatát és mondanivalóját tekintve többé-kevésbé még megidézte Beatrix Potter eredeti műveit. Idén pedig megérkezett a történet továbbgondolása a Nyúl Péter 2- Nyúlcipő formájában.
Ez a folytatás már kicsit messzebbre merészkedik a Beatrix Potter-féle világtól, és új környezetbe, egy városi kalandba helyezi az állatszereplőket. Az, hogy a film során vázolt helyzet jócskán idegenül hat (ahogy a szereplők is kihangsúlyozzák), sokat ront a filmélményen, azonban leginkább az jelenti a gondot, hogy a történet nem igazán áll meg a saját lábán sem. Péter karakteréből gyakorlatilag mindent kihoztak az első felvonásban, ami benne volt, most pedig nem igazán tudtak mint kezdeni vele a készítők. Egy meglehetősen izzadságszagú imázst kreáltak neki. Korábban éppen attól volt szerethető, hogy egy talpraesett, furfangos vezéregyéniség volt, most pedig egy vásott, akaratán kívül is folyton rosszalkodó nyulat csináltak belőle, aki csak úgy sodródik az eseményekkel.
Bea és Thomas karaktere is egy helyben toporgott a film során, egy minimális, sablonos tanulságot leszámítva. A helyzetkomikumok csak ritkán működtek, az előző részhez képest rengeteget gyérült a humor. Az újonnan behozott karakterek erőltetettnek, műanyagnak hatnak; Nigel Basil-Jones a sztereotipikus simulékony üzletember iskolapéldája, ahogy a kóbor CGI-állatokból verbuvált utcai banda sem mutat fel egyetlen említésre méltó karaktert sem. A sztori sok helyen következetlen, a végén pedig éppen magát ekézi, mikor is felvázol egy elrugaszkodott történetet, ami aztán pontról pontra meg is valósul.
A poénos, izgalmas és kalandos jeleneteket a trailerek mind egy szálig ellőtték, még elkeserítőbb, hogy a kedvcsinálóban látott, kalandos sztorit ígérő jelenetek 90 százaléka vagy képzelt, vagy a film végén, egy 5-10 perces montázs keretében zajlik. A képi világ nagyon rendben van, színészi játékok tekintetében Rose Byrne és Domhnall Gleeson hozzák a kötelezőt, de nincs terük a kibontakozásra.
Súlytalan produkció lett tehát a Nyúl Péter folytatása, mely kisebb gyerekek számára valószínűleg élvezhető lesz, de felnőttek számára nem sok szórakozást tartogat, mert magán viseli az erőltetett folytatások összes nyűgét.
