Coppola új mozija egy kaotikus lázálom, tele merész ötletekkel és extravagáns figurákkal, akik minden jelenetben olyat színészkednek, hogy elevenebb nem is lehetne a vászon, mégis a film képtelen egy történetet elmesélni, vagy egy narratív ívet felállítani. A tempó és vágás olyannyira rossz, hogy a jelenetek sokszor értelmezhetetlenek, és semmi sincs kibontva vagy kifejtve, csak rohanunk előre.
A film azt a hatást kelti, mintha egy művészfilm-fesztivál összes filmjét gyorsítva végigpörgettük volna két óra alatt, miközben mindegyik tanulságát egyszerre próbálnánk értelmezni és interpretálni. Akad itt izgalmas látványvilág és erős karakterpillanat, de mind olyan gyenge lábakon áll, hogy ezt az utazást csak a legelvetemültebb filmnézőknek tudom ajánlani.
A Francis Ford Coppolát szerintem nem kell sokaknak bemutatni. A Keresztapa (1972) és Apokalipszis most (1979) megalkotója a változatos filmjeiről ismert. Stílusa kevésbé meghatározható, neo-noir drámától zenés filmen át horrorig mindenfélét rendezett már, talán legerősebb ismérve, hogy folyton valami újat és meghökkentőt készít, kilépve a zsánerek technikai és történeti limitációiból.
Most is ez történt, a Megalopolisz pedig mintha a magnum opusa lenne, mely mindent is tartalmazni akar, meta módon önmagára is reflektál, hisz főszereplője akár a rendező is lehetne. Azonban Coppolától az utóbbi húsz évben nem igazán kaptunk jó filmet, és sajnos ez az alkotás sem tudta megtörni ezt az átkot.
A történet egy fantasztikus, alternatív világot láttat, mely az ókori Róma köntösében tálal egy absztrakt és utópisztikus drámát egy városról és annak tervezőiről. Főszerepben az Adam Driver által alakított Cézár, egy tehetséges és befolyásos mérnök zseni, aki városának reformálását próbálja előidézni, miközben szerelmi és identitásbéli krízisekkel küzd.
A film romantikus szálait Nathalie Emmanuel Juliája és Aubrey Plaza Wow Platiniumja (igen, ez a karakter neve) képviseli. Hőseink pedig Shia LaBeouf Clodiojával és Giancarlo Esposito Cicerojával versengenek Megalopolisz lelkéért. A narratíva még számos ismert színészt is felsorakoztat kisebb szerepekben, azonban ez a nagy szereplőgárda valószínűleg nem igazán tudta, milyen film készül.
LaBeouf és Plaza párosa volt az egyetlen, aki a sztori vadságával lépést tudott tartani, és olyannyira túltolt figurákat hozták létre, hogy hihetetlen szórakoztató volt nézni minden megjelenésüket. A többiek olykor kényelmetlenül rosszul másztak jelenetről jelenetre, amiért teljesen mértékben Coppolát fogom hibáztatni, hisz veterán színészekről van szó, akik rossz iránymutatást kaptak a forgatás alatt. A mesterkélt interakciók és előadásmód miatt is nehezen hihető sok jelenet.
A rendező a társadalom fejlődését, az emberi gyarlóságot és civilizációnk alakulását próbálja láttatni. Több eltérő kor elemei keverednek, nagy vezetők és embereket irányító erők ütköznek, miközben magasztos beszédek és filozófiai mondatfoszlányok tarkítják a túldramatizált dialógusokat. Mindegyik szereplő valamilyen magas pozícióban lévő személy, akiket kicsit sem érdekel az átlagos városlakók sorsa vagy élete, és a film sem igazán foglalkozik a hatalmi játszmák igazi veszteseivel.
Ironikus, hogy a társadalmat ignorálva akar Cézár jobb világot építeni, de ez az ellentmondás nincs igazán feloldva a sztoriban. Valahol a Metropolis (1927), a Babylon (2022) és a Felhőatlasz (2012) keveréke a történet, Sorrentinós társadalomkritikával fűszerezve, mégis egyszerre túl sok és túl kevés, hisz Coppola nem hagy jeleneteinek időt és teret lélegezni vagy kibontakozni.
Egy kaotikus, zavaros hullámvasút ez, mely mondanivaló nélkül repül absztrakciók között. Ugyanakkor nincs hiány humoros jelenetsorokból vagy nem várt pillanatokból, amikor az elborult világ hangulata magával ragadott, könnyebb volt elsiklani a történet hibái felett.
Rengeteg eltérő stílus keveredik az alkotásban, akad század eleji filmekre jellemző vizuális effekt, zenei jelenetsorok, amik enyhén kilógnak a sztoriból, Wes Andersonos beállítások, francia új hullámos elemek, illetve látunk idejétmúlt CGi effekteket és elnyújtott hallucinációs szekvenciákat is. Sokszor teljesen megáll a sztori, hogy nagyzoló beszédeket és idézeteket olvasson fel egy-egy szereplő, melyek alig kapcsolódtak a látottakhoz. Ezek néha mélynek, néha humorosnak, de általában erőltetettnek hatottak.
A vágás kimagaslóan zavaró, mintha hiányozna a fele mindegyik szekvenciának, és a szereplők folyton teleportálnak jeleneteken belül. Ez valószínűleg a film eszeveszett tempója miatt ilyen, mintha egy minisorozat teljes története lett volna belezsúfolva két órába, hisz számos narratív pont és karakter feledésbe merült a film végére. A központi karakterek motivációja és karakterfejlődése is áldozatul esett a vágóasztalnak, így a történet lezárása szinte értelmezhetetlen, és nem kiérdemelt.
Van valami lenyűgöző abban, hogy mennyire nem alkot egészet a film. Nem azért bukott el, mert nem volt rá keret, vagy túl biztonságos akart lenni, hanem, mert a rendezőnek egy akkora víziója volt, amit egyszerűen nem tudott vászonra vinni, és ez valahol tisztelendő. Coppola saját maga finanszírozta a filmet, és a forgatókönyvet is ő maga írta, azonban nem volt a forgatáson senki, aki visszafogja vagy nemet mondjon neki.
A Megalopolisz nem fog mindenkinek tetszeni, megkockáztatom, hogy csak Coppola vagy a művészfilmek kedvelői fogják ebben megtalálni, amit keresnek. Azoknak tudom csak ajánlani, akik tényleg valami újszerű mozira vágynak, és nem félnek elmerülni egy egyedi hangulatú filmben anélkül, hogy megértenék annak mondanivalóját.
62 Megalopolisz (2024)
New Yorkban építészek egy utópisztikus jövőbeli társadalom megteremtésén dolgoznak. A megvalósítás azonban nem egyszerű, a polgármester minden erejével küzd ellene. Francis... több»
Szereplők: Dustin Hoffman, Laurence Fishburne, Shia LaBeouf, Adam Driver, Jon Voight
