A romlott vadnyugati arisztokrácia torzképe

2021.12.09 20:55 Filmbarbár Olvasottság: 162x

3

A spagettiwesternek felfutása idején több olyan filmrendező is kipróbálta a képességeit e műfajban, aki később nem ezekről az alkotásairól lett híres (vagy néha hírhedt). Közéjük tartozott Lucio Fulci is, akinek a neve valószínűleg még a legnagyobb rajongóiban sem azonnal a westerneket idézi fel, holott ezek a munkái gyakran jóval kifinomultabbak és intelligensebbek, mint mondjuk a horrorjai. Ilyen viszonylag ismeretlen műve A mészárlás ideje is, amely szintén a problémaközpontú megközelítésről tanúskodik, ugyanakkor viszont Fulcitól, illetve a műfajtól egyáltalán nem szokatlan módon az erőszak is jelentős szerepet kap benne.

A történet mondhatni szokványosan kezdődik, egy férfi, Tom Corbett (Franco Nero) visszatér a szülővárosába, ahol kénytelen azzal szembesülni, hogy a testvére, Jeff (George Hilton) alkoholista, a várost pedig egy bizonyos Mr. Scott uralja. Scott pszichopata fia, Junior terrorizálja a lakosságot, az egyik alkalommal Tomot is kegyetlenül megkorbácsolja a jelenlévő vendégsereg előtt. Amikor Junior emberei megölik a Corbett testvérekhez kötődő személyeket, végleg elszabadulnak az indulatok. Ez a látszólag egyszerű mese azonban izgalmas problémákat vet fel: szóba kerül pl. a nagybirtokosok erkölcsi romlottsága, kapzsisága, ugyanakkor ennek az „arisztokráciának” a degenerált jellege is erősen kidomborodik (főként Junior révén, de az apja később kiderülő félrelépése kapcsán is), így pedig jelen filmünk beilleszthető a western műfaját társadalomkritikai célokra (is) felhasználó baloldali olasz rendezők munkásságának vonulatába. Szintén hangsúlyossá válik az elképzelt Vadnyugat férfias jellege, női szereplő csak elvétve akad, és nincs is semmilyen funkciójuk a történetben, ebben az erőszakos és „férfias” világban a nők gyakorlatilag csak „töltelékek”. Érdekes a két testvér, Tom és Jeff viszonyának hullámzása, bár azt kell mondanom, hogy jóllehet Tom a főszereplő, az ő figurája kissé „alulírt” (a történet közepén derül fény ennek az okára, amivel kapcsolatban nem szeretnék spoilerezni), Jeff sokkal karakteresebb alak. Talán ennek is köszönhető, hogy a Tomot alakító Franco Nero színészileg eléggé halvány, a bátyját játszó George Hilton simán lemossa őt a színről. A legfurcsább és legizgalmasabb szereplője a történetnek azonban Junior; Nino Castelnuovo láthatóan élvezettel alakítja a pszichopata és szadista férfit, s a film hátborzongató hangulatához hozzájárul az is, hogy Junior előszeretettel játszik orgonán, nem mellesleg pedig szívesen vadászik emberekre is.

Noha a történet több eleme (terrorizált városlakók, családi okokból bosszúra szomjazó főhős), illetve szereplője (a pénzéhes nagybirtokos, illetve annak degenerált fia) is ismerős lehet a műfaj kedvelőinek, összességében mégis eléggé egyedi tud lenni a film, részben Fulci sajátos stílusa okán is. A történet alapvetően koherens, és bár a cselekmény folyása kicsit lassú, éppen a tartalmasság okán sem válik unalmassá. Fulci mester nem hazudtolta meg magát, egy meglehetősen erőszakos filmet dobott össze, de a képi világgal inkább a „magas művészet” felé közelítette azt. Érdekesek a „képi játékok” – pl. több ízben mintegy „keretbe foglalva” látjuk a szereplők arcát, amint kinéznek mondjuk az ablakokon –, de ugyanilyen fontos néhány szimbólum is, mint pl. a végjátékban felröppenő galambok, amelyek közül egyre Jeff a fegyverével rácéloz, de Tom ráteszi a kezét a pisztolyra, jelezve, hogy a vérontásnak vége. Sajátos hangulatot kölcsönöz a filmnek Lallo Gori zenéje, a főcímdal némileg táncdalos jellegű, ugyanakkor viszont a westernekre jellemző muzsika elemei is felbukkannak benne. Kicsit sajnálatos, hogy Fulci westernjei ennyire eltűnnek szem elől, és inkább csak a horrorjai ismertebbek, holott azok kevésbé artisztikus termékek. Egyszer talán a Fulci-westernek reneszánsza is eljön, és Magyarországon is jóval szélesebb körben fogják őket terjeszteni.