Magyarország történetének egyik legizgalmasabb - és a nagyközönség számára talán kevéssé ismert - időszakába, az 1848/49 utáni évekbe kalauzolja el a nézőt Rényi Tamás egyik utolsó munkája. Hiába azonban az izgalmas időszak, a végeredmény egy gyenge-középszerű film lett, amely - úgy vélem - nem igazán teljesíti a nézők várakozásait, s manapság leginkább már csak kuriózum volta miatt lehet érdekes.
A film cselekménye egy merényletkísérlet körül bonyolódik, amelyet Noszlopy Gáspár, Kossuth Lajos egykori kormánybiztosa akar végrehajtani. A férfi célja az, hogy foglyul ejti az uralkodót, akit rákényszerít Magyarország függetlenségének kimondására. A mese szép, csak éppen semmi sem igaz belőle, legalábbis tudomásom szerint egyáltalán nem történt semmiféle merényletkísérlet, noha Noszlopy különböző gerillaakciókban részt vett a szabadságharc leverése után. A történelmietlenség még a legkisebb baja lenne a filmnek, a nagyobbik probléma az, hogy az alkotók láthatóan nem tudták, mit kezdjenek ezzel a témával. Történelmi filmnek, illetve egzisztencialista drámának kevés ez a mű, az egyszerű kalandfilmnél viszont többet akartak nyújtani a készítők. A korrajz nulla, így pl. a betyárrá süllyedt egykori szabadságharcosok is csak egyfajta koloritként vannak jelen a palettán, de nincs kibontva ennek a történelmi-társadalmi háttere, mint ahogyan arról is csak szőrmentén tudunk meg valamit, hogy a korabeli magyarországi társadalom nagy része már ráunt az ellenállásra, a megtorlás sok esetben meghajlította a gerinceket. A jellemrajz szintén roppant gyenge, szinte semmit sem tudunk meg a főszereplőkről, az előéletükről, az egymással való kapcsolatukról, de a motivációikról sem.
A film első része a csapattagok összeszedését mutatja be, a második fele pedig a merénylet előkészítését. Néha az volt az érzésem, hogy valami jugoszláv partizánfilmet látok, de akár nyugati háborús filmek is felötlöttek lelki szemeim előtt. A történelemnek a cselekménybe való didaktikus belegyömöszölését mutatja a merénylet végrehajtását tervező maroknyi csapat vegyes etnikai összetétele, ami így nyilván szépen mutat, csak éppen hamis képet kelt a nézőben, hiszen a magyar, a tót, a sváb, a zsidó és a szerb figura összefogása a népek megbékélését jelképezné ugyan a történetben, a valóságban mégsem így működött. Habár a filmben bujkál valami tragikomikus felhang, mégis inkább a heroizálás, a patetikusság jellemző rá. Talán ennek is köszönhető, hogy nem lehet igazán komolyan venni a filmet, számomra meglehetősen kimódolt volt az egész.
Hiába a jó alapötlet, hiába a nem tehetségtelen rendező, hiába a kvalitásos színészi gárda (Balázsovits Lajos, Tordy Géza, Cserhalmi György, Garas Dezső, Mécs Károly stb.), ez eléggé harmatgyenge lett, s a kurta-furcsa befejezés sem lett annyira hatásos, mint amennyire lehetett volna. Úgy gondolom, az Élve vagy halva a magyar filmgyártás egyik nagy elszalasztott lehetősége volt, ebből az alapszituációból egy sokkal jobb történelmi kalandfilmet lehetett volna készíteni.
