Én moziban láttam ezt a filmet először, de nem csak ezért tetszik nekem a theatrical cut (eredeti) változata. 1982-ben Ridley Scott (rendező) kezéből kivették a vágás és film befejező képsorairól a döntést, mivel a tesztközönség nem értette először a filmet. Ezért Deckard karakterének monológjait utólag mondta fel Harrison Ford, igaz, a színész egyetértett a rendezővel abban, hogy nem tetszik nekik ez a lépés. Pedig ezek a belső gondolatok tényleg sokat tesznek a filmhez.
Sajnos az eredeti moziváltozat már nem elérhető sehol (eltűnt, mint könnyek az esőben), így akik újonnan nézik, „csak” a replikáns végső monológját ismerik. Rettentően kevés így a director cut és final cut változata a műnek. Az új változatokból kimaradtak Deckard gondolatai arról, hogy a szintetikus miért nem ölte meg: „Nem tudom, miért kímélte meg az életemet. Utolsó perceiben talán jobban szerette az életet, mint valaha.
Nemcsak a saját életét, hanem bárkiét... az enyémet is. Ő is ugyanarra a kérdésekre keresett válaszokat, mint bármelyikünk. Honnan jövök, hová tartok... Mennyi időm van még? Tehetetlenül ültem mellette, és végignéztem a halálát.”
Összességében sohasem tudtam tökéletesnek tekinteni ezt az egyébként remekművet, a rendező késői romboló munkája meg csak rásegített erre az érzésre. Ridley úgy rendezte a filmet, hogy az eredeti könyvet nem is olvasta, ami még nem végzetes, de egyébként amúgy sem tudta az egyéni gondolatvilágát átadni (csak képekkel). Ezért kellett (volna) a director cutba ugyanúgy a leíró narráció, mint ami a könyvben is van. Azon hogy a theatrical cut happy endjét is megváltoztatta, szintén nem tudok odáig lenni. Vagy narrációval ismertesse, a Föld végleg tönkrement, kipusztultak az állatok, az emberek műkaját esznek, egyébként az űr gyarmatokon is sivár az élet, ÉS így teljesen jó Deckard világból való kifordulása, elbukása, menekülése. Vagy adja meg a nézőknek a happy endet, mert mi, befogadó EMBEREK, amíg nincs kimondva minden irányból a reménytelenség és a halál, addig élni akarunk, boldogan. William Gibson íróhoz kötik a cyberpunk műfaj kezdetét, amikor moziban megnézte ezt a filmet, kijött a vetítésről, annyira ugyanolyan volt a film érzete, mint az akkor éppen íródó első Neurománc regénye. Én csak az erőszakolt végső drámai komor befejezést tartom hülyeségnek a filmben, ugyanúgy, mint a Cyberpunk 2077 videójátéknál, ahol a főszereplőnek nincs olyan vége a történetben, hogy életben maradjon. Az emberi természet egyik alapvető sajátja az élni akarás, még a sötét emósok sem lesznek tömegesen öngyilkosok. Akkor szerintem a Cyberpunk univerzumot sem arra kell építeni a nézők (befogadók) számára, hogy minden-minden el van b*szva, „the future dead”. A szintetikus embereknek is kell, hogy az alapvető problémájukon túl legyen VALAMI pozitív cél, ne csak a végső biccentés, „oké, most már értem, meghalok, üldöznek, csak a menekülés éltet.” Mint ahogy a film folytatása is (Blade Runner 2049), amikor új témát nyit a szintetikus egzisztencián felül, a született életet kutatja, a csodát.
90 Szárnyas fejvadász (1982)
2019-et írunk, a helyszín Los-Angeles, ahol Deckard nyomozó azt a feladatot kapja, hogy találja meg az öt replikáns szökevényt, és akadályozza meg őket abban, hogy felvegyék a... több»
Szereplők: Harrison Ford, Rutger Hauer, Edward James Olmos, Daryl Hannah, Sean Young
