Valahogy úgy ültem le megnézni a filmet, mint amikor az ember egy nagyregény utolsó fejezetéhez ér. Tudja, hogy elkerülhetetlen a vég, kíváncsi is, de közben ott motoszkál benne valami nosztalgikus szomorúság – talán már nem fog úgy ütni, mint az elején. És valóban, ütött, csak már nem a gyomorba, hanem valahová hátra, a vállra. Mintha azt mondaná: „Láttad, végigcsináltuk. Nem volt hibátlan, de tisztességes volt”.
A film maga technikailag még mindig lenyűgöző. Andy Serkis mozgásában, a majmok mimikájában, a világ sötét tónusaiban ott van az a minőség, amit a trilógia eddigi részeiben is megszoktunk. A látvány egy pillanatra sem engedi el a nézőt, és még mindig képes elhitetni, hogy ez a világ valós – hogy a majmok társadalma, fájdalma és harca valódi tétre megy.
Csakhogy közben valami más is történik. A történet, bár nagy ívet húz, mintha már nem lenne olyan élénk, mint korábban. A karakterek – különösen Caesar – méltóságteljesek, de kissé fáradtak. A film néha túl sokáig időzik egy-egy jeleneten, és bár ezek a pillanatok szépek, elgondolkodtatók, hiányzik belőlük az az érzelmi frissesség, ami a trilógia kezdetén még ott volt. Mintha már nem lenne mit mondani, csak el kell mesélni, hogy mi történt.
És persze, ez is fontos. Kell a lezárás. Caesar története megérdemelte ezt a finom, néhol bibliai hangulatú végkifejletet. Csak épp közben az ember érzi: amitől ez az egész különleges volt, az a karizma, az a különös elegye a politikai párhuzamoknak, a társadalmi rétegeknek és a sci-fi akciónak már elhalványult. Megmaradt az árnyéka, a lenyomata. A tartás.
Úgy álltam fel a film után, mint aki búcsúzott egy régi ismerőstől. Nem sírtunk, nem öleltük meg egymást, csak bólintottunk, hogy rendben van, jó volt ez így. Nem tökéletes, de szép. És ez sokszor többet ér.
8/10
