Magával ragadó film a brazíliai diktatúra hatásáról. Egy család szemszögéből ismerjük meg Rio de Janeiro hetvenes éveit, a történet központjában pedig egy családfő letartóztatása és eltűnése áll. Bár a rendező túlnyújtotta a narratívát, az anyukát alakító Fernanda Torres játéka annyi érzelmet kölcsönöz minden jelenetbe, hogy teljesen elfedi a film történetvezetési hibáit. Nem történelmi dokumentáció ez, sokkal inkább egy karakterközpontú dráma, melynek szereplői párhuzamba állíthatók akár a mi kis országunk múltjával is. A zsarnokság sajnos ismétli önmagát.
A film bevezetőjében a jómódú Paiva családot ismerjük meg. A strandtól egy köpésre él Rubens és Eunice fiatal gyermekeikkel. Az ország épp egy katonai diktatúra közepén áll, ám meglepően keveset tudunk meg erről. A család minden tagja önfeledten élvezi az életét, de érezni, hogy valami nincs rendben a világgal.
Elsőre szívélyes és kedves katonák egy látszólag rutinkihallgatásra viszik a család idősebb tagjait, azonban a napokig tartó, pszichológiai nyomást alkalmazó tortúra alatt egyre elkeseredettebb képet kapunk a helyzetről. Eunicét és lányát végül hazaengedik, azonban Rubens szabadon engedéséről hallgatnak a fogva tartói.
A következő napok alatt átéljük, ahogy a család minden tagjából szép lassan elfogy a remény, és a maguk módján megértik, hogy Rubens nem fog visszatérni, ám ezt kimondani senki sem meri.
Fernanda Torres alakítása fantasztikus, egy megtört, reményvesztett, de mégis határozott, túlélni akaró nőt alakít, szerepe nem csúszik át vergődő vagy szájbarágós melodrámába. Autentikus reakciókat és érzelmeket látunk, a film által bemutatott gyász érzéki megjelenítése egyedülálló. A történet közepe feszültséggel teli, a katonák folyamatos jelenléte és szótlansága rátelepszik a családra, mint egy láthatatlan elnyomó erő.
A rendező a Rubens család közeli ismerőse volt, és filmjével az anya érzéseit akarta láttatni. Ez azzal járt, hogy a többiek kissé a háttérbe szorultak, a kisebb gyerekek hozzáállása apjuk elvesztéséhez nem igazán kap teret vagy időt.
A történelmi kontextus minimális. A 70-es években zajló brazil diktatúra részleteit nem ismertem korábban, ám a film meg sem próbált ennek részleteibe belemenni, vagy bármit ismertetni a karakterek politikai álláspontjáról. Szinte semmit sem tudunk meg a háttérben mozgó hatalmak harcáról.
A családfő korábban fontos politikai szereplő volt, a film utalgat rá, hogy rezsimellenes embereknek segít, de nehéz megítélni, pontosan milyen befolyása volt, vagy számított-e ez egyáltalán. Nyilván tudatos a rendező elhatárolódása a történelemtől.
Hasonlóan a karakterek fejlődését is háttérbe helyezi a film. Lezárásában időugrásokon keresztül ismerjük csak meg a család jövőjét. Paiva utóélete kimondottan érdekes, ám erről sem tudunk meg sokat, mintha a rendező ezt nem is tartaná bemutatásra érdemesnek.
A film utolsó harmadában már szinte teljesen feloldódik a feszültség, nagyon lelassul a történet, és az elnyújtott jelenetek kissé fölöslegesnek hatnak, mert nagyon új információt nem tudunk meg szereplőinkről, nem ad semmit, hogy öregen látjuk őket.
A film által bemutatott történet kényelmetlenül ismerős. Nem nehéz a keleti blokk titkosrendőrségével párhuzamba vonni, vagy a nyilasterror elemeihez hasonlítani. Talán ezért nem olyan fontos a politikai oldala a történetnek, mert a fókusz egy család túléléséről szól, melynek drámája önmagában elég, hogy a tavalyi év egyik legerősebb filmjét létrehozza. Tempója ingadozó, és témája nehéz, de Fernanda Torres játékát nem érdemes kihagyni.
88 Én még itt vagyok (2024)
dráma | életrajzi | politikai | történelmi
Eunice boldog életet él férjével és gyermekeikkel Rio de Janeiróban. Férjét, Rubens Paivát, az ellenzéki politikust és az uralkodó katonai diktatúra nyílt kritikusát azonban... több»
Szereplők: Fernanda Montenegro, Fernanda Torres, Selton Mello, Valentina Herszage, Marjorie Estiano
