Az utóbbi idők legalulértékeltebb sorozata

2025.06.25 13:26 Fekete Gandalf Olvasottság: <100x

0

Ez a sorozat egyetlen dolgot csinál hibátlanul, de azt olyan finoman, hogy a néző észre sem veszi: elismeréssel bánik a néző idejével. Nem néz hülyének. Nem tapicskol a nosztalgiában, hanem felöltözteti, finomra vasalja, majd saját történetébe helyezi. És ez már önmagában olyan ritka a kortárs sorozatiparban, mint jó ízlés egy TikTok-videóban.

Stephen King neve legtöbbször a horrorral fonódik össze, itt viszont a történet a lélek mélyebb, érzelmesebb bugyraiba vezet. James Franco – akit a fél világ már leírt, vagy soha meg sem írt – most végre megmutatja, hogy képes eljátszani valakit, aki nem saját magát játssza. A tanár, aki visszamegy a múltba, hogy megakadályozza Kennedy meggyilkolását, nem szuperhős, nem antihős, hanem egy valóságos, esendő ember. És ettől működik.

Lehet bólogatni a castingra: Sarah Gadon – a főhős szerelme – maga a megtestesült hatvanas évek. Az a fajta színésznő, akinek a bája nem harsány, nem is direkt, hanem olyan áttetsző, mint egy monokróm fotó, amelyen a fények mesélnek.

A sorozat középtája talán leül, de nem azért, mert nincs mit mondania, hanem mert elmerül a részletekben. Nem siet, nem rohan – időt szán arra, hogy megértsd, mit veszíthet, ha sikerül, és mit nyerhet, ha nem.

A finálé – nos, az az a fajta befejezés, amitől egyszerre törik el benned valami, és áll össze egy másik, ami talán sosem volt ott. Egy időutazós történet, ami nem a paradoxonokról, hanem az elengedésről szól. Egy kortárs mese, amely nem fél kimondani: néha nem azért nem tudunk megváltoztatni valamit, mert nem vagyunk elég erősek, hanem mert nem szabad.

Ez a sorozat a saját idejében elsikkadt – mert csendes volt. Mert szelíd volt. Mert nem akart menő lenni. De épp ettől lett azzá, amit ma már alig találni: egy elegáns, szívből jövő tisztelgés az idő múlása és a döntéseink következményei előtt.