Ez a film olyan, mintha valaki összegyúrná az első szerelmet, a kamaszkori identitásválságot meg egy random Spotify playlistet, és valahogy működne. Közben nem akar mélyebbnek tűnni, mint ami, mégis meglepően sok érzés marad utána. A zenék konkrétan napokig bennem maradtak.
Meglepően modern vibe-ja van egy kosztümös filmhez képest. Nem az a poros életrajzi cucc, hanem inkább olyan, mintha Chopin egy mai rocksztár lenne, csak zongorával. A képek brutál szépek, a zene meg konkrétan behúz. Néha kicsit szétesik a sztori, de az atmoszféra nagyon viszi.
Teljesen várakozáson felüli volt: az egész életút bemutatása olyan őszinte és letisztult, hogy tényleg bevont magába. A focistapályán kívüli részekkel is megfogott, a gyökerek, a kisebbségi sors, a küzdelem mind megjelent. Egyedül annyit sajnálok, hogy néhol kicsit lendületvesztett a ritmus.
Teljesen beszippantott! A barlangokban való feszültség, a suttogások, az apró hangok – nagyon profin csinálják. A Banshee-mítosz is ütött, pedig nem vagyok túl horrorfan
A vizualitás vitte el a hátán a filmet: fények, hangulat, képek… mint egy hosszabb Instagram-sztori. A színészek közti dinamika is rendben van, csak néha túl előreláthatóak a fordulatok.
64 Életem legjobb száma (2026)