Amalia Capri

A korszellem mulandósága és a mítosz időtlensége
Christopher Nolan Odüsszeiája számomra nem egyszerűen egy újabb irodalmi adaptáció. Sokkal inkább emlékeztet arra, hogy létezik egy valóság, amely régebbi minden politikai irányzatnál, minden kulturális divatnál és minden aktuális közbeszédnél. A kortárs filmgyártás egyik legfárasztóbb jelensége, amikor a klasszikusokat nem megérteni akarják, hanem kijavítani. Mintha Homérosznak, Shakespeare-nek vagy Tolsztojnak a XXI. század ízléséhez kellene alkalmazkodnia. Nolan szerencsére nem ezt az utat választja. Nem írja át az Odüsszeiát aktuális társadalmi pamfletté, nem moralizál fölöslegesen, nem próbál minden jelenetet mai szemmel újraértelmezni. Természetesen a film az ő értelmezése, pszichológi... több»

Az elpattanásig feszített húrok
A zongorahangoló legnagyobb ereje számomra nem egyszerűen a történetében rejlik, hanem abban, ahogyan a hangot képes feszültséggé alakítani. A film érzékenyen épít arra a gondolatra, hogy a világ nemcsak látható, hanem hallható is, és néha éppen a legapróbb rezdülések válnak a legnyomasztóbbá. Egy halk kattanás, egy visszhang vagy egy túl hosszúra nyúlt csend itt nagyobb súlyt kap, mint egy hangos robbanás. A főszereplő alakjában nem egyszerűen egy magányos embert látok, hanem valakit, aki a kiszámítható rendszerekhez menekül. Mintha az emberek kaotikus, kiismerhetetlen világa helyett a fizikában és a mechanikában keresne biztonságot. A zongorahangolás ezért számomra nem puszta mesterség vag... több»

A privát tudat összeomlása
A korai kritikai fogadtatás elsősorban Spielberg látványos visszatérését ünnepli a nagy léptékű, eredeti sci-fihez. A legtöbb elemzés a film narratív fordulatait, monumentális képi világát és egzisztenciális kérdésfelvetéseit emeli ki. Ugyanakkor a film legerősebb fegyvere talán nem is a grandiózus látvány, hanem a hang. A Leleplezés napja egyik legnagyobb filmesztétikai teljesítménye az a fokozatosan építkező akusztikai klausztrofóbia, amely szinte észrevétlenül szivárog be a néző tudatába. Spielberg korábbi földönkívülis filmjei (Harmadik tipusú találkozások, E.T.) rendszerint a csodálat és a kíváncsiság érzésére építettek. Itt azonban a megismerés maga válik fenyegetéssé. A film legnyugta... több»

A csend és az izoláció mozgó építészete
A film legnagyobb erénye talán Ryūsuke Hamaguchi rendkívüli ritmusérzéke, térkezelése és türelmes narratívája – ezek adják a mű gerincét. A Drive My Car nem a gyász feloldásáról, hanem az azzal való együttélésről szól: nem kínál katarzist, csupán lehetőséget arra, hogy a néző hosszú időn keresztül jelen legyen a veszteség tapasztalatában. A film világszerte kiemelkedő kritikai sikert aratott, többek között elnyerte a legjobb nemzetközi film Oscar-díját, miközben a forgatókönyv és a rendezés is széles körű elismerésben részesült. Az operatőr, Hidetoshi Shinomiya kamerája szinte matematikai pontossággal rendezi a szereplőket autóutak, próbatermek és átmeneti terek rendszerébe. A vörös Saab be... több»

A faleveleken átszűrődő fény
A Tökéletes napok egy lélegzetelállító esztétikai tanulmány a távolságtartásról és a térről. Engem nem Hirayama mindennapi, monoton munkája fogott meg a leginkább, hanem az a mikroszkopikus figyelem, amivel a fákat és a fényeket filmezi analóg gépével. A rendező megmutatja, milyen az, amikor a legmélyebb intimitást nem egy másik emberrel, hanem a térrel, a fákkal és az emberek közötti hiánnyal éljük meg. Számomra ez a meditatív létállapot mélyen ismerős, hiszen a természet az, ami a valódi felfrissülést, az energiát és az igazi élményeket nyújtja. Amikor a természetben vagyok, számomra a csend és az egyedüllét teremti meg annak lehetőségét, hogy valóban, minden közvetítés nélkül legyek jelen... több»