A ’90-es években a sci-fi még nem Marvel-ízekben úszott, hanem homokban, porban és időnként egyiptomi istenmaszkok mögé rejtett idegenekben. A Csillagkapu nem volt hibátlan, de valami olyat adott a műfajnak, amit kevesen: egyetlen szimbólum köré épített teljes univerzumot. Egy kaput, ami nemcsak térben, hanem koncepcióban is új világokat nyitott. Kurt Russell katonásan visszafogott, James Spader meg az örökösen hebegő tudós archetípusát hozza – és ez a kettős meglepően jól működik. A film vizuálisan még ma is vállalható: a díszletek, a kosztümök, Ra karaktere és az egész isten-idegen-emberi múlt összeolvasztása izgalmas koncepció, amit később a sorozat formált igazán kultikussá. A Csillagkapu közel járt ahhoz, hogy műfajt teremtsen. Nem is feltétlenül a sci-fin belül, hanem a mitológiával és történelemmel kevert „gondolkodós kalandfilm” alműfajában. Olyan, mint az Indiana Jones és az Űrodüsszeia szerelemgyereke, amit még egyiptomi UFO-k is megfűszereznek. És igen – nem lett akkora durranás, mint lehetett volna. A párbeszédek néha döcögnek, a karakterívek nem mélyülnek túl sokat, de mégis: az alapötlet, az atmoszféra, a világépítés mind olyan erős, hogy a film ma is megáll a lábán. Főleg, ha az ember szeret elveszni alternatív történelmi spekulációkban. 8/10 – majdnem műfajteremtő, de biztosan irányt mutató. És néha ennyi is elég: kinyitni egy ajtót, amin aztán mások fognak berohanni.
A ’90-es években a sci-fi még nem Marvel-ízekben úszott, hanem homokban, porban és időnként egyiptomi istenmaszkok mögé rejtett idegenekben. A Csillagkapu nem volt hibátlan, de valami olyat adott a műfajnak, amit kevesen: egyetlen szimbólum köré épített teljes univerzumot. Egy kaput, ami nemcsak térben, hanem koncepcióban is új világokat nyitott. Kurt Russell katonásan visszafogott, James Spader meg az örökösen hebegő tudós archetípusát hozza – és ez a kettős meglepően jól működik. A film vizuálisan még ma is vállalható: a díszletek, a kosztümök, Ra karaktere és az egész isten-idegen-emberi múlt összeolvasztása izgalmas koncepció, amit később a sorozat formált igazán kultikussá. A Csillagkapu közel járt ahhoz, hogy műfajt teremtsen. Nem is feltétlenül a sci-fin belül, hanem a mitológiával és történelemmel kevert „gondolkodós kalandfilm” alműfajában. Olyan, mint az Indiana Jones és az Űrodüsszeia szerelemgyereke, amit még egyiptomi UFO-k is megfűszereznek. És igen – nem lett akkora durranás, mint lehetett volna. A párbeszédek néha döcögnek, a karakterívek nem mélyülnek túl sokat, de mégis: az alapötlet, az atmoszféra, a világépítés mind olyan erős, hogy a film ma is megáll a lábán. Főleg, ha az ember szeret elveszni alternatív történelmi spekulációkban. 8/10 – majdnem műfajteremtő, de biztosan irányt mutató. És néha ennyi is elég: kinyitni egy ajtót, amin aztán mások fognak berohanni.