John Moore legjobb filmje. Már a kezdés megadja az alaphangulatot, a homokvihar, ahogy lezuhan a gép és hullanak az alkatrészek meg az emberek, száj tátva marad. Aztán hőseink a kezdeti sokk után megpróbálnak életben maradni és persze számos konfliktuson kell keresztül vergődniük amíg rájönnek, bizony a kutya se fogja őket keresni. Innentől jön be Giovanni Ribisi a képbe és elviszi a showt, olyan jól alakítja a genya minden lében 28 kanál kis mitugrászt, öröm nézni. Dennis Quaid is legjobbját nyújtja, a film legjobb és legdrámaibb jelenete pedig mikor a vízszerzés nem sikerül a helyi csempészektől és egyik társukat lelövik, ők pedig gyorsan odébb vonszolják és próbálják megmenteni, mindhiába. Az alatta futó zene, a feszültség és a Moore-ra jellemző lassítások is olyan hatást adnak, az ember meg sem tud szólalni. Jó hosszúra kitartja a rendező a jelenetet, hogy még jobban átéljük a drámát, Quaid pedig elmegy onnan és magába roskad, a kamera pedig megmutatja felülről is a véres hullát. Moore bizony valaha ilyenekre is képes volt, már-már Spielberg-i magaslatokba indukálva a feszültség teremtést. Azonban minden nehézség ellenére a gép elkészül és jön még egy csavar. Ugyanis a mindentudó mitugrászról kiderül, valójában csak modell gépeket tervez, amitől aztán elszabadul a pokol. Érdemes megfigyelni, az ember ha beüt a vész, mikre nem képes....hirtelen lemálik a civilizációs cukormáz és előjön az ember valódi éne. Mindenki egy ellen fordul és ha nincs a szél ami megmozgatja a gépet, tudtára adva mindenkinek hogy tényleg repképes, érdemes végig gondolni mi történt volna, Laurie karaktere kezében már ott volt a fegyver....a vége persze happy end, a gyönyörű totálképek a Góbiról és a repülő túlélőkről varázslatos, de ezt a tipikus Hollywood-i befejezést leszámítva Moore egy stílusos filmet pakolt az asztalra az emberi élni akarásról.
John Moore legjobb filmje. Már a kezdés megadja az alaphangulatot, a homokvihar, ahogy lezuhan a gép és hullanak az alkatrészek meg az emberek, száj tátva marad. Aztán hőseink a kezdeti sokk után megpróbálnak életben maradni és persze számos konfliktuson kell keresztül vergődniük amíg rájönnek, bizony a kutya se fogja őket keresni. Innentől jön be Giovanni Ribisi a képbe és elviszi a showt, olyan jól alakítja a genya minden lében 28 kanál kis mitugrászt, öröm nézni. Dennis Quaid is legjobbját nyújtja, a film legjobb és legdrámaibb jelenete pedig mikor a vízszerzés nem sikerül a helyi csempészektől és egyik társukat lelövik, ők pedig gyorsan odébb vonszolják és próbálják megmenteni, mindhiába. Az alatta futó zene, a feszültség és a Moore-ra jellemző lassítások is olyan hatást adnak, az ember meg sem tud szólalni. Jó hosszúra kitartja a rendező a jelenetet, hogy még jobban átéljük a drámát, Quaid pedig elmegy onnan és magába roskad, a kamera pedig megmutatja felülről is a véres hullát. Moore bizony valaha ilyenekre is képes volt, már-már Spielberg-i magaslatokba indukálva a feszültség teremtést. Azonban minden nehézség ellenére a gép elkészül és jön még egy csavar. Ugyanis a mindentudó mitugrászról kiderül, valójában csak modell gépeket tervez, amitől aztán elszabadul a pokol. Érdemes megfigyelni, az ember ha beüt a vész, mikre nem képes....hirtelen lemálik a civilizációs cukormáz és előjön az ember valódi éne. Mindenki egy ellen fordul és ha nincs a szél ami megmozgatja a gépet, tudtára adva mindenkinek hogy tényleg repképes, érdemes végig gondolni mi történt volna, Laurie karaktere kezében már ott volt a fegyver....a vége persze happy end, a gyönyörű totálképek a Góbiról és a repülő túlélőkről varázslatos, de ezt a tipikus Hollywood-i befejezést leszámítva Moore egy stílusos filmet pakolt az asztalra az emberi élni akarásról.