Fél évszázaddal az események után, és negyed századdal Alexander Dubček halálát követően a cseh és a szlovák filmesek úgy döntöttek, játékfilmet készítenek a "prágai tavasz" eseményeiről. Az örvendetes szándék azonban felemás eredményt szült, úgy tűnik, arrafelé is nagyjából hasonló gyerekbetegségektől szenved a filmgyártás, mint nálunk. Valamiért nem igazán sikerült ütősre ez az alkotás, úgy tűnik, talán jobb lenne nem erőltetni a történelmi filmek készítését. Az én szememben kissé "lélektelennek" hat ez a történet, jóllehet, fontos kérdéseket boncolgat.
A film Dubček szemszögéből mutatja be az eseményeket, és ennek a nézőpontnak az alkalmazásával igyekszik vegyíteni a KB egykori első titkárának magánéleti és közéleti tehertételeit. Nem lett volna ez rossz megoldás (és nyilván másképp nem is lehetett volna tálalni ezt a bonyolult problémát, hiszen a közszereplők esetében a két szféra óhatatlanul is összeér), csak éppen valami mégis hiányzott az egészből. Aki nem élt akkoriban, vagy aki nem ismeri a történelmi hátteret, az vélhetően értetlenül fog állni a film cselekménye előtt. Nekem fájóan hiányzott pl. annak bemutatása, miért is lett Dubček annak idején annyira népszerű, kik és milyen mértékben támogatták őt, miért is támadhatták annyira a szovjetek ezt a "csehszlovák utat".
(Persze aki ismeri a történetet, az tudhatja, hogy a brezsnyevi vezetés félt Csehszlovákia elszakadásának lehetőségétől, nem mellesleg az ország azért is lehetett fontos a szovjeteknek, mert a cseh területek mélyen beékelődtek a nyugati szférába, egyfajta előretolt helyőrséget biztosítva a Szovjetunió számára. És talán még a nyugat-európai 68-as diákmozgalmak hatásától való félelemmel is számolni lehet, hiszen a fiatalság minden rendszer legkritikusabb, legaktívabb ellenzékévé válhat. Nagy kár, hogy ezek a politikai-geopolitikai kérdések elsikkadnak a filmben.) Amint az többször is elhangzik a cselekmény során, maguk a csehszlovák vezetők is tartottak '56 megismétlődésétől, ugyanakkor viszont a filmben nem igazán volt érezhető a szovjet fenyegetés súlya.
A főszereplőt alakító Adrian Jastraban játékát lehet igazán kiemelni, a többiek nagyjából ledarálták azt, amit kellett. Igazán érdekessé tették a filmet a jó érzékkel bevágott archív felvételek, amelyek a hangulat megidézésén túl hitelesítő gesztusokként is felfoghatók. A "tömegjelenetek" azonban eléggé gyengére sikerültek, még akkor is, ha ezekből aránylag kevés volt (gyakorlatilag felsorakoztattak néhány statisztát, és megpróbáltak tömeget kreálni, csak éppen a látvány nem volt különösebben hihető), és szerintem az alkotók elkövették az egyik legnagyobb hibát, amit el lehet követni: a drámai jelenetek esetében (pl. a CSKP KB épület szovjet megszállásának ábrázolásakor) a zenével próbálták fokozni a feszültséget, holott annak sokkal inkább a cselekményből és a jellemek összeütközéséből kellett volna fakadnia.
Ráadásul Dubček bukásának bemutatása is meglehetősen kurtára sikeredett, gyakorlatilag néhány mondattal és 1-2 perc játékidővel elintézték azt a tényt, hogy a munkások közé száműzték az egykori vezetőt, akit ráadásul folyamatosan meg is figyeltek. Egyébként a magyar nézőnek eszébe juthat Nagy Imre esete (talán Dubčeknek és társainak is eszébe juthatott '68-ban), és érdekes, hogy mindkét kommunista vezetőt igyekeznek tragikus hősként beállítani, elfeledkezve arról, hogy mindketten mégiscsak egy totalitárius rendszer hívei és kiszolgálói voltak, még ha meg is fogalmaztak néhány reformgondolatot.
Így összességében véve egy kicsit heroizáló, kicsit nosztalgikus hangulatú alkotást kap a néző, amely bár megfelelő potenciált rejt magában, ezt sajnos nem tudja kiteljesíteni. Végül is másfél óra után kicsit kesernyés szájízzel kelhetünk fel a fotelből, tudomásul véve azt, hogy az alkotóknak nem sikerült teljesen átélhetővé tenniük 1968 prágai eseményeit.
A „prágai tavasz”, az „emberarcú szocializmus” megtestesítőjének, Alexander Dubčeknek az utolsó útja keretezi azt a történetet, amely az 1968 januárjában megválasztott,... több»
