Van macska rossz, van macska jó,
hibbant és beszámítható,
van gyenge jellem, kőkemény,
de mindről szólhat költemény.
Tudjuk, melyik miféle fickó,
esett szokásaikról is szó,
egy kérdés van már hátra csak hát:
hogyan szólítsuk meg a macskát?
Fontoljuk meg, hogy ugyebár
a macska mégse kutya már.
T. S. Eliot Macskák versei nem túlzás, ha azt állítom, hogy a musical miatt váltak ismertté. Jómagam, mikor szavalnom kellett a fenti versrészlet teljesét, megszenvedtem vele.
Aztán jött Andrew Lloyd Webber, és világsikert csinált az amúgy sokszor bugyuta versekből. Nem túlzás, ha azt írom, hogy ez volt a Broadway egyik leghosszabb ideig futó darabja. Bizony, az egyik. Egészen addig a napig, míg Webber másik musicalje meg nem előzte... Az pperaház fantomja.
Webber egyébként Elliot meg nem jelent jegyzeteit is felhasználta sikerdarabjához.
A musicaltörténelemben, filmiparban nem ez volt az első próbálkozás. Voltak olyan sztorik például, amik csakis musicalként lettek csak sikeresek. Ám egy rossz verseskötet színpadra vitele mindig kockázatot rejt. (Ahogyan egy rossz sztorié is.)
Az pedig pláne, amikor egy sikeres színházi darabot ültetünk át filmre. Vagy egy bámulatosan maradandó élményt kapunk... vagy az történik, ami ezzel a filmmel is történt.
Hát... a Macskák esetében hiába a remek dallalmok és az évtizedes csúcsra járatás... a film szinte nevetséges.
Még egy igazi Macskák rajongó is lendületet veszt egy idő után. Ami a színpadon remekül működött, az – a sokak által várt filmben – nevetségesen köszönt vissza.
Lehet, ha Spielberg nem áll el az ötlettől, hogy megfilmesítse a Macskákat, akkor most egy jobb filmet láthattunk volna. Vagy mégsem. A mi lett volna, ha... kérdésekre választ már sosem fogunk kapni.
Hogy érdemes e megnézni? Nos... nem állíthatom azt, hogy nem, ám azt sem, hogy igen. Nézd meg, és majd eldöntöd magad.
Szóval, filmre fel, és jó szórakozást!
