Mario Bava "lecsupaszított" magyar címmel ellátott alkotása egy furcsa, egyszerre nyomasztó és groteszk filmet takar, amely első látásra ugyan "horrornak"/giallónak tűnik, mindamellett sokkal többféle olvasata lehetséges. (Az eredeti cím talán titokzatosabb, de többet is sejtet a magyarnál - lefordítva kb. annyit tesz, hogy Az őrület vörös jele -, de az angol cím - magyarul kb. Bárd a mézeshetekre/nászútra - is fontos momentumait öleli fel a történetnek, szemben a magyar címmel, amely "csupán" a gyilkosságok eszközére koncentrál, nem annyira a főszereplő pszichéjére.) Műfaját tekintve nehéz beskatulyázni ezt a filmet, egyszerre giallo, pszichothriller/-dráma, helyenként viszont ironikus-groteszk hangulatot teremt, amikor azt látjuk, hogy az egyébként némileg szánalmassá váló főhősünk képtelen megszabadulni egy bizonyos táskától - és a feleségétől, illetve annak szellemétől. De ne szaladjunk ennyire előre.
Bava mester számtalan produkciót alkotott, és több ízben is meghökkentő dolgokkal állt elő - lásd például A vér öble c. opust. Ebben az esetben azonban ismét csak meglepi az egyszeri nézőt, ugyanis egy "szabálytalan" giallót tett le az asztalra a Hentesbárddal. Noha az első másodpercekben még azt látjuk, hogy egy fekete bőrkesztyűs kéz matat egy vonatfülke kilincsével, szinte azonnal meg is ismerkedhetünk e kéz tulajdonosával, azaz a gyilkossal. Itt tehát nem az lesz a fontos, hogy ki a gyilkos, sokkal inkább az, hogy miért teszi mindezt. John Harrington (Stephen Forsyth) kisvártatva el is mondja egy monológban, hogy őrült, és hogy szórakoztatja őt a nők megölése. (A későbbiekben kiderül, hogy ezek menyasszonyok, vagy menyasszonynak felöltöztetett divatbolti alkalmazottak, ennek pedig fontos szerepe lesz a későbbiek szempontjából.) A férfi jóvágású úriember, egy divatház tulajdonosa, s ezzel a csalóka látszattal szemben áll a romlott belső, nem mellesleg a félresikerült házassága is. Vagyis a film bizonyos szemszögből nézve tanmese: a vonzó külső és a jólét mögött sokszor teljesen más húzódik meg. Johnnak nemcsak az őrültség a problémája, hanem a felesége, Mildred (Laura Betti), aki konkrétan megmondja a férjnek, hogy sosem fog elválni tőle.
A történet első fele meglehetősen lassan csordogál, és a film egyébként is viszonylag vérmentes, így aki egy klasszikus, öldöklős giallót vár, az valószínűleg csalódni fog. A hangsúly ugyanis a főszereplő lelkivilágán van, a néző vele együtt száll alá a "pokolba", és láthatja, hogyan hullik fokozatosan darabokra John pszichéje. Idővel jönnek a flashbackek, amelyek - hogy a film "szabálytalan" mivoltát tovább erősítsék - jóval több funkcióval és jelentőséggel bírnak, mint egy "hagyományos" giallóban. John ugyanis az áldozatait használja fel arra, hogy többet tudjon meg egy múltbeli eseményről, illetve egy nőről, aki a vízióiban folyton őt szólongatja - s minden egyes gyilkossággal kicsit tisztul a kép a férfi fejében, és a flashbackekben fokozatosan tisztább lesz a nő arca is (persze csak a végén derül ki az igazság a történtekről). Főhősünk valójában egyfajta antihős, élhetetlen, férfiatlan, mégis elcsábít több modellt, sőt van, aki még fel is kínálkozik neki - ez pedig egy újabb huszárvágás a modellvilág, illetve a női nem felé; van olyan nő, aki nyíltan kimondja, hogy ő szereti a luxust. A "csábítás" azonban csak a csókig tart, majd a menyasszonynak öltöztetés után jön a kivégzés egy Hentesbárddal, amelyet John a palotája egyik titkos szobájában rejteget, menyasszonynak öltöztetett bábukkal együtt. A férfi bizarr eszmevilágát jól reprezentálja ez a szoba, ahogyan az is, amikor az egyik bábut csókolgatja. Számára a nők csak tárgyak/eszközök, miközben valójában képtelen normális kapcsolatot kialakítani velük. A gyilkos tehát erősen szexuális töltetű indítékkal is rendelkezik, a valóságban erősen frusztrált alkat, és rendkívül árulkodó az a jelenet, amikor Mildred a fejéhez vágja a férjének, hogy sosem voltak igazi férj és feleség, azaz feltehetően nem volt közöttük nemi érintkezés (tehát akár még John impotenciája is beleérthető ebbe a kijelentésbe). John pedig mi mást tehetne, mint hogy az asszonyt is agyoncsapja a Hentesbárddal.
Ironikus módon éppen ekkor csengetnek az ajtón, és megérkezik Russell felügyelő (Jesús Puente), aki már régóta gyanúsítja a főszereplőt. Van tehát egy krimiszál is a történetben, és hogy az egész még érdekesebb legyen, a mai nézőnek ez a figura eszébe juttathatja Columbo felügyelőt az állandó visszatérésével, illetve a főszereplővel folytatott logikai-lélektani párharcával. Miután John megölte és eltemette a feleségét, azt hiszi, boldog élet vár rá. Azonban nagyot csalódik, ugyanis a nő szelleme elkezdi kísérteni őt. Egy csavarral beépül a történetbe a gótikus horrorok világa, s a hatalmas ház a rémálmok színterévé változik. Abszurd-ironikus felhangot kap így a film, szinte már nevet a néző a férj azon kétségbeesett kísérletein, hogy megszabaduljon a feleségétől. Az egyik alkalommal elégeti a holttestet, és a hamvakat belegyömöszöli a táskába, majd egy idő után azt a folyóba dobja. Ám mire hazaér, a táska ott van a lépcsőn. Akárhová megy, a nő szelleme mindenütt a nyomában van, és mindenki látja a feleségét, csak ő maga nem. A film már-már vígjátéki hangulatot teremt, miközben a főszereplő egzisztenciális drámája is csak fokozódik, hiszen beleszeret az egyik modellbe. John meg akarja menteni a nőt a biztos haláltól, ő az egyetlen nő, akit nem akar felhasználni a múltja jobb megismeréséhez, és akihez - úgy tűnik - valódi érzésekkel tud kötődni. A történet végén azonban őt is feláldozná, csak éppen elkapja őt a rendőrség; s egy nem túl meglepő húzással azt is megtudjuk, hogy a flashbackekben látott nő John anyja volt, akit éppen a gyerek John végzett ki, mert nem akarta, hogy az újból férjhez menjen. Noha a gyilkosság(ok) indítéka kissé kierőszakolt és körmönfont, mégis jó látleletet ad a film egy torz lelkű pszichopata gondolkodásmódjáról.
A számtalan "szabálytalanság" mellett a Hentesbárd egyik érdekes jellemvonása a szinte minimálisra csökkentett thrilleres/giallós vonulat, sokkal jobban dominál a drámaiság és a lélektan. A film nyomasztó és karakteres utazás egy őrült "agyába", akit különböző kísértetek zaklatnak: az egyik - egy kisfiú képében - a saját múltbeli, ám mára már szinte elmosódott anyagyilkossága, a másik a felesége és a házassága; de a kettő összekapcsolódva ugyanazt jeleníti meg: a férfi és a nők egészségtelen kapcsolatát. A vásznon a gyilkosságok szinte csak jelképesen, néhány snitt erejéig mutatkoznak meg, inkább a tettesben zajló folyamatok a hangsúlyosak. John olyan kisember, aki képtelen igazi boldogságra találni, és még a házasság is csak nyűg a számára, ezért valamiféle menekülési lehetőséget keres ebből a számára élhetetlen világból. Ezt a beteges és nyomasztó atmoszférát rendkívül jól vissza tudja adni a film, ügyesen játszik egyrészt a hatalmas ház adta lehetőségekkel (titkos szoba, a feleség szellemének az óriási teret betöltő nevetése, ráadásul ebből a szülői házból John sosem költözött el, és néha a gyerekkori játékaival játszik), másrészt a tárgyakkal (az elpusztíthatatlan táska, a John által a földre dobott, majd az ágyra a feltehetően a nő szelleme által visszakerülő könyv), és a kimondottan lassú cselekmény ellenére is hátborzongató hangulatot tud teremteni. Az Ödipusz-komplexust a természetfeletti elemekkel keverő történet szinte egy percre sem ereszti el a nézőt, aki így gyakorlatilag a főszereplővel együtt szenved. Bava barokkos-látványos stílusát jól kiegészíti az operatőri munka - nem véletlenül, hiszen ő maga volt a saját operatőre -, jó néhány zseniális megoldással (pl. a gyilkosságok esetében képi káoszt teremtve, összemosva múltat és jelent, valóságot és képzeletet), és ki kell emelni a filmzenét is (a kismester Santa Maria Romitelli munkája), amely több ízben is aláhúzza a feszültséget és a bizarrságot. A Hentesbárd valószínűleg nem tartozik Bava legismertebb és legnépszerűbb alkotásai közé, feltehetően már csak a viszonylag nehezen fogyaszthatósága miatt sem, és aki klasszikus giallóra vágyik, az talán csalódni fog. Ennek ellenére azt tudom mondani, hogy mint "unortodox" giallo, a film érdekes utazás egy bomlott elme legmélyére, s közben egy kis társadalmi szatírát is kapunk, Bava szokásos ironikus-sötét humorával megspékelve. A Hentesbárd sem tökéletes alkotás, de a maga módján érdekes tud lenni, még ha talán kissé mást ad is, mint amire a néző előzetesen számítana. Sajnos a magyar szinkron csapnivaló, a főszereplőnek is valami kritikán aluli magyar hangot sikerült találniuk, valószínűleg nem véletlen, hogy egyáltalán nem mondanak be a film elején vagy végén semmit a közreműködőkről, talán senki sem merte a nevét adni ehhez a tákolmány szinkronhoz. De ha ezt figyelmen kívül hagyjuk, egy igazi ritkaság élvezetében lehet részünk, amely sajnálatos módon alulértékelt és ismeretlen, de érdemes lehet felfedezni.
75 Hentesbárd (1970)
Egy párizsi divatház tulajdonosának kedvenc szórakozása a hozzá betérő menyecskéket hentesbárddal hátbaveregetni.
Szereplők: Boris Karloff, Femi Benussi, Laura Betti, Dagmar Lassander, Stephen Forsyth
