Jószerivel ajánlás alapján vagy látatlanból eshet erre a mozira a választásunk. Bár az eredeti plakát sem volt túlságosan hívogató, annak ellenére, hogy filmtörténeti szemmel nézve egészen elképesztő nevek fogadják a nézőt. Azok számára, akiknek Gregory Peck renoméja vakító drágakőként csillog, akiről csak szuperlatívuszokban lehet beszélni, és főleg, akiknek a filmesztétika jelent valamit, kissé furcsának tűnhet a megjelenése pont ebben a filmben. Ha azonban utánaolvas, akkor egy-két posztwesternt észrevehet a filmográfiájában, évről évre, példaként a sokkal kellemesebb Idegen a cowboyok között c. egy évtizeddel korábbi alkotás.
Túlságosan nem kell a történet részévé válni, hogy az igényes néző rájöjjön, hogy a címszerepre sokkal inkább John Wayne illett volna. Hogyhogy nem az egész film aurája szinte ordít az úttörő nyakkendős pisztolyhősökért, és a két snitt között a sminkfotelben nagy hirtelen echte indiánokká változtatott hosszú hajú lányokért és fiúkért. Summa summarum a történet nem túl kerek ívű, tulajdonképpen nem szól az ég világon semmiről sem. Központi témája – illetve a cím is utal erre –, az arany étosza olyan színpadias, cikornyás érzelmi manírban jelenik meg, hogy az szinte a kisiskolások társalgási színvonalát idézi. A karakterek közti interakciók olykor erőltetettek, gyakran nevetségesek. A cselekmény túlságosan dagályos, konfliktusszegény. A képi megjelenítés a kor színvonalához képest önalulmúlt, fárasztó sablonok. Az öreg indián úgymond bosszúja, illetve újbóli feltűnése röhejes és abszurd, csakúgy, mint a vizuális megjelenítés. Sajnos csak dehonesztálót lehet rá mondani. Nem is kétséges, hogy kissé unalmas végigülni a majd 2 órát. Az egyetlen üde színfolt Gregory Peck, akinek nem vált túlságosan az előnyére – vért kellett izzadnia valószínűleg, hogy jeleneteit viszonylag elvárható színvonalon képes legyen hozni.
Jószerivel ajánlás alapján vagy látatlanból eshet erre a mozira a választásunk. Bár az eredeti plakát sem volt túlságosan hívogató, annak ellenére, hogy filmtörténeti szemmel nézve egészen elképesztő nevek fogadják a nézőt. Azok számára, akiknek Gregory Peck renoméja vakító drágakőként csillog, akiről csak szuperlatívuszokban lehet beszélni, és főleg, akiknek a filmesztétika jelent valamit, kissé furcsának tűnhet a megjelenése pont ebben a filmben. Ha azonban utánaolvas, akkor egy-két posztwesternt észrevehet a filmográfiájában, évről évre, példaként a sokkal kellemesebb Idegen a cowboyok között c. egy évtizeddel korábbi alkotás.
Túlságosan nem kell a történet részévé válni, hogy az igényes néző rájöjjön, hogy a címszerepre sokkal inkább John Wayne illett volna. Hogyhogy nem az egész film aurája szinte ordít az úttörő nyakkendős pisztolyhősökért, és a két snitt között a sminkfotelben nagy hirtelen echte indiánokká változtatott hosszú hajú lányokért és fiúkért. Summa summarum a történet nem túl kerek ívű, tulajdonképpen nem szól az ég világon semmiről sem. Központi témája – illetve a cím is utal erre –, az arany étosza olyan színpadias, cikornyás érzelmi manírban jelenik meg, hogy az szinte a kisiskolások társalgási színvonalát idézi. A karakterek közti interakciók olykor erőltetettek, gyakran nevetségesek. A cselekmény túlságosan dagályos, konfliktusszegény. A képi megjelenítés a kor színvonalához képest önalulmúlt, fárasztó sablonok. Az öreg indián úgymond bosszúja, illetve újbóli feltűnése röhejes és abszurd, csakúgy, mint a vizuális megjelenítés. Sajnos csak dehonesztálót lehet rá mondani. Nem is kétséges, hogy kissé unalmas végigülni a majd 2 órát. Az egyetlen üde színfolt Gregory Peck, akinek nem vált túlságosan az előnyére – vért kellett izzadnia valószínűleg, hogy jeleneteit viszonylag elvárható színvonalon képes legyen hozni.