Eli Roth rendező a nagy sikerű Borderlands-videójátékok filmes adaptációjával jelentkezett, melyhez olyan neveket nyert meg, mint Cate Blanchett, Jamie Lee Curtis, Kevin Hart, Édgar Ramírez vagy épp Jack Black.
A Borderlands-játékok elsősorban féktelen őrültségükről, ikonikus helyszíneikről, agyament karaktereikről, valamint elképesztő fegyverarzenáljukról híresek. Lényege zanzásítva annyi, hogy a posztapokaliptikus jövőben egy sivatagos, a Mad Max világát idéző bolygón kell megkeresni egy idegen, szuperfejlett technológiát rejtő kincseskamrát, közben furábbnál furább figurákkal kell harcolni, és menőbbnél menőbb fegyverekkel lövöldözni.
A filmadaptációnak vissza kellett tükröznie a játék zseniálisan elborult világát, és koherens, izgalmas történettel is szolgálnia kellett. Mindebből előre sejthető volt, hogy a végeredmény vagy nagyon jó, vagy kifejezetten erőtlen lesz.
Eli Roth elkészült filmjét látva pedig egyértelműen kijelenthető: inkább az utóbbi felé billen a mérleg nyelve.
Pedig minden adott volt egy pofátlanul szórakoztató akció-sci-fihez: kiváló színészgárda, kreatív és ötletes alapanyag, autentikus díszletek és jelmezek.
A játékból ismert alapszituációt, miszerint Lilith és összeverbuvált csapata igyekszik megtalálni az eridiánok kincsét rejtő kamrát, csupa klisével és filmes sablonnal sikerült kitölteni. A csavart, amire a cselekmény épít, a játék ismerői alapból tudják, de előismeretek nélkül is kitalálható legkésőbb a kis robot, Claptrap felbukkanásakor, de akár már az első 5 percben is, Lilith narrációja alatt. A roncstelepszerű Pandora bolygóra érkezve noha pörögnek az események, és egyik akciójelenetből a másikba csöppenünk, a keretsztori továbbra is kilométerekről kiszámítható sablonokkal és hatásvadász traumákkal operál (Tina szappanopera-jellegű drámája, Lilith anyakomplexusa stb.), maguk az akciójelenetek pedig hiába látványosak és tömények, de minden eredetiséget nélkülöznek. Pedig láttunk már eredeti és zseniális A pontból B pontba száguldást, elég a már említett Mad Maxre, pontosabban a A harag útjára gondolnunk.
A karakterek menthetnék a menthetőt, és Cate Blanchett igyekszik is tenni a dolgát a felszínesen megírt szerepben, de a természetes karizmáján kívül még ő sem tud sok mindent hozzátenni az egészhez. Jamie Lee Curtis az unalmas karakteréből csak egy unott alakítást tudott kihozni, Édgar Ramírez karakterét mintha csak a „Hogyan írjunk száraz és sótlan főgenyát?” című gyorstalpaló anyagból rántották volna elő. Kevin Hart karaktere alacsony, és néha autót vezet, néha pedig lövöldözik, érdemi funkciója nincs. Ariana Greenblatt Tinája pedig egyszerűen kínos és ripacs. Értjük a koncepciót, hogy egy Harley Quinn-szerű groteszk figurát szerettek volna kihozni belőle, de csupán idegesítő és ripacs lett. A nagydumás robot, Claptrap lenne a fő humorfelelős, és habár be sem áll a szája (annak ellenére, hogy nincs neki), nem sok poén talál be, sőt egy idő után már csak háttérzajként van jelen.
Összességében kihagyott ziccerek tömkelege lett Eli Roth rendezése, ami egy unalmas délutánra jól jöhet agykikapcsoláshoz, de ilyen casting és ilyen alapanyag mellett sokkal több is lehetett volna ennél. És talán éppen azért ilyen szembeötlőek a hibái, mert mindegyik mögött kiváló lehetőségek voltak, melyekért igazán kár.
