A látványvilág lenyűgöző. Scott Westerfeld regényét, mely a film alapjául szolgált, nem olvastam. Összehasonlítási alap nélkül is komoly hullámvölgyeket éltem meg. Talán ez az első film, ami igazán szíven ütött, és mély szomorúsággal töltött el a Föld jövőjét illetően.
Fogalmam sincs, hogy miért, hiszen ez az alkotás nem tartozik az etalonok közé, de valahogy mégis erős kontrasztot teremt a földi élet jövőképe és múltja között.
A szépség és a külső tökéletesség túlhangsúlyozása egyre több filmben nyer központi témát, pedig a plasztikai műtéteteknek nem most van itt a forradalma, hanem szinte már megszokott tény, hogy elérhető. Lehet ennek egy oka, hogy egyre többen élik meg az öregedéssel együtt járó pszichés károkat, amikor a selfie-k technikai ráctalanító hatása kölcsönhatásba kerül az ember valódi tükörképével, ami ráncos, és korántsem tökéletes.
A szépségideál ma a ránc nélküli ember. A film kétségkívül meglovagolja az ideális ember szépségen keresztül történő manipulálhatóságát, mellyel együtt a lelkileg kiüresedett, agyatlan humanoid képét is megfesti. A tökéletes emberideálhoz egy tökéletes bolygókép dukál.
A lelakott földet rozsdás korszaknak nevezik, múltként kerül konfliktusba a futurisztikus világgal, amiről lesz egy olyan érzése a nézőnek, hogy nincs is olyan messze ez az ábrázolt korszak. Talán ettől volt olyan elkeserítő érzés látni a szakadékot, amiben már most is élünk.
Érdekes film, de a cselekmény lólépésben ugrál, majd kb. a játékidő közepénél sikerül csak felvenni a tartalom ritmusát. Addig viszont zavaró, hogy a karaktereket sem építik fel rendesen. A futurisztikus élet leköti a figyelmet, ötletes eszközöket vonultatnak fel. A mágneses légdeszka, a mellény és csuklópánt, ami megakadályozza az esést, baromi jók. A történet sem rossz, de az összkép egy kissé silány. Egyszer nézhető.
