Tünde412897

Újabb üres világvégemítosz a futószalagról: A kutya csillagkép
A posztapokaliptikus műfaj az utóbbi évtizedekben a filmipar legelcsépeltebb kliségyárává amortizálódott. A kutya csillagkép pontosan ebből a kimerült mederből próbál meg némi figyelmet kicsikarni magának, ám a végeredmény nem más, mint egy ezerszer látott mintákból összetákolt, kiszámítható tucatáru. A történet felütése a műfaj szinte összes elhasznált kliséjét felvonultatja: adott a szomorú szemű, magányos főhős, aki egy elhagyatott repülőtér hangárjában húzza meg magát hűséges kutyájával és egy állig felfegyverzett, paranoid remetével. A napi rutin a megszokott sablonokat követi: ócska Cessna gépből pásztázni a kihalt tájat, éjszakákon át hallgatni a rádió sercegését egy elhaló emberi han... több»

98 perc pörgős, de lélektelen üresség
A film már a leírásával is óriásit állít, de a megvalósítás a klasszikus „hangzatos blöff” iskolapéldája. A hivatalos ismertető nagyszabású stratégiai háborút, fondorlatos elmetrükköket és totális megtévesztést ígér, ehhez képest a végeredmény egy újabb, futószalagon érkező hollywoodi tucatmozi lett. A történet felütése a létező összes akciófilmes közhelyet felvonultatja. Az árnyékban mozgó titkos elit csapat, az egymillió dolláros lopás, az elmaradhatatlan „öngyilkos küldetés” meg az elkerülhetetlenül félresikló rablás mind olyan ezerszer elsütött elemek, amiket a műfaj évtizedek óta megállás nélkül melegít újra. Semmi friss ötlet nincs a koncepcióban, csak a megszokott sémák egymásra halmo... több»

A Statham-kaptafa újabb fejezete
Jason Statham az elmúlt évtizedekben tökéletesre fejlesztette a saját magáról elnevezett külön műfajt: a morcos, megbízható akcióhőst, akit felültetnek, de ő végül egy szál magában leveri a fél nemzetközi bűnözői elitet. A Zendülés (Mutiny) hajszálpontosan követi ezt a kaptafát, csak sajnos ez a recept már nemcsak kiszámítható, hanem végtelenül unalmas is. A jól ismert formanyomtatvány A történet nem is próbálja leplezni, hogy a legegyszerűbb műfaji panelekből építkezik. A meggyilkolt milliárdos főnök, a hamisan megvádolt, menekülni kényszerülő főhős, a háttérben meghúzódó nemzetközi összeesküvés és a név tisztázásáért folytatott hajsza olyannyira lerágott csont, hogy az első tíz perc után p... több»

A klisék csapdája
A papíron egy feszült skandináv dráma ígéretét hordozza a gazdag hajózási birodalommal és a sötét családi titkokkal, a képernyőn azonban egy fáradt, ezerszer látott sablonná fakul. Végig olyan érzés nézni, mintha az alkotók egy jól ismert, unalmas ellenőrzőlistát pipálgatnának végig a néző kárára. Az alapfelvetés – a memóriazavaros nő visszatérése a tökéletesnek tűnő, de valójában rohadó luxuséletébe – nagyjából húsz évvel ezelőtt még talán izgalmas és formabontó lett volna. Akkoriban az amnézia mint dramaturgiai eszköz még képes volt valódi feszültséget generálni a mozivásznon. Ma viszont, számtalan hasonló történet után, ez már egy teljesen lerágott csont. A cselekmény egyetlen pillanatra ... több»

Cukormáz helyett pofon: a kóbor macskák bandája és a társadalmi kiábrándultság szatírája
A Netflix legújabb animációs dobása, a Kóbor macskák bandája eldobja a hollywoodi tanmesékből ismert rózsaszín szemüveget. Nem a szokásos, cukormázas animációkról van szó, ahol a világ alapvetően jó, csak néha megbicsaklik: ez a széria valóban teljesen nyers és kendőzetlen tükröt tart a társadalom és a mai emberi viszonyok elé. A sorozat pontosan az igazságot mondja ki: az emberek többsége annyira bezárkózott a saját kényelmébe és a saját kis mikrovilágába, hogy a külvilág és a másik ember fájdalma már fel sem éri az ingerküszöbüket. Ahogy a sorozatban is megjelenik: a környezetükre vakok, csak akkor reagálnak, ha a saját érdekeik sérülnek. A mese nem szépíti a dolgot: a tömeg tagjai robotké... több»