Egy maréknyi dollárért

A hozzászólás cselekményleírást tartalmazhat!

Műfajteremtő klasszikus? Azt hiszem, ettől datálják úgy igazán a spagetti westerneket. Érdekesség, hogy ugyanabban az évben jött ki, mint a Django, és egyik sem lopott a másiktól, mégis hasonló a stílusuk. Vajon ha utóbbi jön előbb, Corbucci lenne a ... Többmester, és Leone a második legjobb? Ezt már sose tudjuk meg, azt viszont igen, hogy mennyire remek ezt a filmet vásznon látni! Ez a zsáner szerintem moziban működik legjobban, ahol elveszted az időérzéked, és teljesen el tudsz merülni, és jó esetben a telefonod sem nézegeted (nem úgy, mint a mellettem ülő lány, de szerencsére arra azért figyelt, hogy ne zavarjon vele senkit). Az italo western alapvetően egy lassú műfaj, otthon sokszor beleunok ezekbe a filmekbe, és most is 2 órának éreztem a 90 percet, de mégsem mondanám, hogy untam. Amúgy a Dollár trilógiát nevezhetnénk a Három Mester trilógiájának is: Eastwood, Leone és Morricone hármasa olyan mesterművet rakott össze, ráadásul háromszor, ami sok csapatnak egyszer sem adatik meg. Helyenként meglepően vicces a film, szarkasztikus és fekete humorral operál itt-ott, erre nem is emlékeztem. Mondjuk nem sok rémlett, szerintem legalább 15 éve nem láttam. Csak az volt meg, hogy Eastwood mindenkit átver és kihasznál. Ami nagyon meglepett, az a képi világ, főleg a vége felé, ahol felgyújtják az egyik házat, és vadállat módjára lelőnek mindenkit, aki mozog. Mint valami pokolra szállás, olyan volt az egész, majdnem fájt nézni, és azok a kontrasztos fények, egyik irányból az éjszaka feketéje, másikból a narancsos lángok, egyszerűen zseniális. Nagyon tetszik, hogy ilyen sok klasszikust vetítenek a mozik (már amelyik, kedves Cinema City...), remélem, trend marad a továbbiakban is. Legalább egy jó hozománya volt a COVID-os éveknek.

Leone trilógiájának első része,ami fantasztikusra sikerült. Clint Eastwood a westernszerepekre született... Gyönyörű tájak,szép,megkapó képsorok,izgalom...Mi kell még? Popcorn, kóla, és nézni kifulladásig!!!

Nem tudok rá mást mondani, minthogy ugyanolyan magával ragadó és már-már művészi, mint a másik két "testvérfilmje", amiknek a címet is felesleges leírni, mert mindenki ismeri és merem állítani, hogy ennyi év után is a popkultúra szerves része.

A Dollár-trilógia nyitódarabja (amelyet röstellem ugyan, de még nem láttam), amely a filmezés térképére helyezett három ikonikus figurát: Sergio Leonét, Clint Eastwoodot és Ennio Morriconét. Számomra hihetetlen, hogy Leone egy ilyen egyszerű sztoribó... Többl egy ekkora, feszültséggel teli filmet alkotott, ahogy kivárja az egyes jelenetek legjobb pillanatát, kimaxolva ezzel a néző várakozását, ez valami fenomenális. Mindez különösen igaz az utolsó, leszámolós jelenetre. Morricone zenéjéről ugyancsak hasonlót tudok elmondani, remekül passzol a film hangulatához, s ha már önmagában meghallom a fő témát, azonnal eszembe jutnak a film képsorai. Valljuk be, ez nem kis teljesítmény. És aki nem maradhat el: Eastwood karaktere, a névtelen hős (bár egyes jelenetekben Joe-nak hívják), akiről ugyan sugárzik a profizmus, mégis, a rendező tesz arról, hogy ne egy szuperhős benyomását keltse, hanem egy két lábon járó emberét (azért abban a bizonyos jelenetben eléggé ellátják Eastwood baját). Egy olyan westernfilm ez, amely úgy tud izgalmas és érdekfeszítő, hogy nem az egyik lövöldözős jelenet váltja a másikat, hanem helyenként lassít, hagyja, hogy kibontakozzon az érdemi konfliktus. Lehet emiatt lassúsággal vádolni a filmet, de a hangulatának mindez a szerves része, nélküle nem tudna úgy működni, ahogy. Én minden egyes pillanatát élveztem, úgyhogy hamarosan terítékre kerülnek a trilógia további részei is.