Műfajteremtő klasszikus? Azt hiszem, ettől datálják úgy igazán a spagetti westerneket. Érdekesség, hogy ugyanabban az évben jött ki, mint a Django, és egyik sem lopott a másiktól, mégis hasonló a stílusuk. Vajon ha utóbbi jön előbb, Corbucci lenne a mester, és Leone a második legjobb?
Ezt már sose tudjuk meg, azt viszont igen, hogy mennyire remek ezt a filmet vásznon látni! Ez a zsáner szerintem moziban működik legjobban, ahol elveszted az időérzéked, és teljesen el tudsz merülni, és jó esetben a telefonod sem nézegeted (nem úgy, mint a mellettem ülő lány, de szerencsére arra azért figyelt, hogy ne zavarjon vele senkit).
Az italo western alapvetően egy lassú műfaj, otthon sokszor beleunok ezekbe a filmekbe, és most is 2 órának éreztem a 90 percet, de mégsem mondanám, hogy untam.
Amúgy a Dollár trilógiát nevezhetnénk a Három Mester trilógiájának is: Eastwood, Leone és Morricone hármasa olyan mesterművet rakott össze, ráadásul háromszor, ami sok csapatnak egyszer sem adatik meg.
Helyenként meglepően vicces a film, szarkasztikus és fekete humorral operál itt-ott, erre nem is emlékeztem. Mondjuk nem sok rémlett, szerintem legalább 15 éve nem láttam. Csak az volt meg, hogy Eastwood mindenkit átver és kihasznál.
Ami nagyon meglepett, az a képi világ, főleg a vége felé, ahol felgyújtják az egyik házat, és vadállat módjára lelőnek mindenkit, aki mozog. Mint valami pokolra szállás, olyan volt az egész, majdnem fájt nézni, és azok a kontrasztos fények, egyik irányból az éjszaka feketéje, másikból a narancsos lángok, egyszerűen zseniális.
Nagyon tetszik, hogy ilyen sok klasszikust vetítenek a mozik (már amelyik, kedves Cinema City...), remélem, trend marad a továbbiakban is. Legalább egy jó hozománya volt a COVID-os éveknek.
Műfajteremtő klasszikus? Azt hiszem, ettől datálják úgy igazán a spagetti westerneket. Érdekesség, hogy ugyanabban az évben jött ki, mint a Django, és egyik sem lopott a másiktól, mégis hasonló a stílusuk. Vajon ha utóbbi jön előbb, Corbucci lenne a mester, és Leone a második legjobb?
Ezt már sose tudjuk meg, azt viszont igen, hogy mennyire remek ezt a filmet vásznon látni! Ez a zsáner szerintem moziban működik legjobban, ahol elveszted az időérzéked, és teljesen el tudsz merülni, és jó esetben a telefonod sem nézegeted (nem úgy, mint a mellettem ülő lány, de szerencsére arra azért figyelt, hogy ne zavarjon vele senkit).
Az italo western alapvetően egy lassú műfaj, otthon sokszor beleunok ezekbe a filmekbe, és most is 2 órának éreztem a 90 percet, de mégsem mondanám, hogy untam.
Amúgy a Dollár trilógiát nevezhetnénk a Három Mester trilógiájának is: Eastwood, Leone és Morricone hármasa olyan mesterművet rakott össze, ráadásul háromszor, ami sok csapatnak egyszer sem adatik meg.
Helyenként meglepően vicces a film, szarkasztikus és fekete humorral operál itt-ott, erre nem is emlékeztem. Mondjuk nem sok rémlett, szerintem legalább 15 éve nem láttam. Csak az volt meg, hogy Eastwood mindenkit átver és kihasznál.
Ami nagyon meglepett, az a képi világ, főleg a vége felé, ahol felgyújtják az egyik házat, és vadállat módjára lelőnek mindenkit, aki mozog. Mint valami pokolra szállás, olyan volt az egész, majdnem fájt nézni, és azok a kontrasztos fények, egyik irányból az éjszaka feketéje, másikból a narancsos lángok, egyszerűen zseniális.
Nagyon tetszik, hogy ilyen sok klasszikust vetítenek a mozik (már amelyik, kedves Cinema City...), remélem, trend marad a továbbiakban is. Legalább egy jó hozománya volt a COVID-os éveknek.