Tizenöt évvel ezelőtt láttam először A Truman Show-t, gyerekként. Akkoriban csak részben értettem meg a benne rejlő fantáziát és drámát, így ideje volt újra megnéznem – különösen, mert sokak számára a mai napig alapmű. Okkal.
A film több mint húszéves, és bár a történetet már ismertem, még most is leesett az állam a látottaktól. Jim Carrey 1998-ban hatalmasat bizonyíthatott az Ace Ventura és a Dumb és Dumber vígjátékai után. Az addig vígjátékokban csillogtatott komikumát és kisugárzását ebben a filmben arra használja, hogy egy maximálisan szerethető figurát alkosson – és ezt maradéktalanul sikerrel is teszi.
Lehetetlen nem szeretni Truman karakterét, és talán éppen ezért olyan könnyű azonosulni vele. Bár a cselekmény nem kimondottan pörgős, a film olyan precízen építkezik, hogy minden apró, gyanút keltő mozzanatot – amelyeket Truman is érzékel – tökéletes ütemben adagol. Ezáltal legalább olyan izgalommal követhetjük főhősünk meghasadt elméjét, mint a film világán belüli nézők.
A film egyik legnagyobb érdeme maga az ötlet. Nem túlzás azt állítani, hogy A Truman Show megelőzte a korát, és döbbenetes „jövőképet” festett fel a televíziózásról – sőt, az egyre torzuló nézői igényekről is. A drámai vonal mellett a technikai megvalósítás is lenyűgöző, különösen, amikor a nézők számára felfedik a gigantikus stúdiót, amely Truman egész világát jelenti.
Ez a film még hosszú évtizedeken át kultklasszikus marad, óriási mondanivalóval. Én még napokig a látottakon agyaltam a megtekintés után, de az sem véletlen, hogy a való életben is neveztek el pszichológiai betegséget Truman-szindrómának…
