A Sharknadot imádtam (a folytatásait kevésbé), ezt nem tudtam megszeretni. A Sharknado egy őszinte kretén film, ez megpróbál komolynak látszani. És jelentősebb színészeket – ha nem is színészóriásokat – tudtak venni hozzá, de a kanyarban sincs szerethetőség szempontjából a cápás filmhez képest.
Amikor mozi előzetesben néztem röpke két évtizeddel ezelőtt, akkor azt mondtam, hogy annyira béna, hogy ezt kihagyom. És pár hete valamiért szembejött, olvasgattam a hozzászólásokat, hát mondom, adunk egy esélyt. Gyerekek, nem kellett volna, mindig az első megérzés a jó!
Dennis Quaid legalább a helyén volt, mindig is éreztem, hogy zsé kategóriás színjátékos. A kis Gyllenhaal srácnak valahol ezekben az években kellett volna mérlegelnie, hogy miben szerepel és miben nem, hát, elvállalta.
Roland Emmerich munkásságában azért volt pár nézhető film, nem értem, miért kellett ezt csinálnia. 20 perc után már egészen világos volt nekem, hogy ezt nem szabad komolyan nézni, és felvettem a Sharknado szemüvegem, onnantól fogva jól szórakoztam.
A közösségi filmoldalak pozitív kritikái még megfejthetetlenek a számomra, de kinek mi, én kabarénak éltem meg, komoly filmnek kicsit durva lett volna (a székely favágós vicc után szabadon).
És az első kő komoly figyelmeztetés, hogy ez a film önmaga paródiája lesz, úgy néhány perccel a kezdete után megtörtént. A sarkkutató állomásnál fúrt a pajti, és elrepedt nagyjából az egész sarkkör. És akkor Dennis Quaid átugrott az egyik félről a másikra, ott megfogott két, egyenként harminckilós csövet, és visszaugrott a táguló szakadék felett. Leírhatatlan, látnotok kell.
Ott kellett volna szórakoztató üzemmódba helyeznem magam, de még tíz perc kellett, mire ezt megtettem. Na de jobb későn, mint soha. Ettől függetlenül ez most ellopott idő lett az életemből. Tanulság: hallgassatok az első megérzésetekre!
